A Hollóhát öltözője

[- Nagy dicsőség legyőzni azt, aki a földre került]

I'LL WATCH WHAT YOU'RE DOING WHEN YOU THINK THAT YOU'RE ALONE
I'LL INFILTRATE IN YOUR SYSTEMS WHILE RAGING OUT LIKE A STORM

Látszik a képén, mennyire a pokol legforróbb bugyrába kíván. Szerencsétlen! Unod vagy sem: ez van, ezt kapod, kölyök! Elmondtam már neki, hogyha jó kisfiú lesz, nem lesz semmi baj. Ő még csak távol sem áll a jófiú általam meghatározott kategóriájától. Nem ez az első balhéja a csevejünk óta. A kifogását hallva legszívesebben odavetném neki kedvenc kolleginám szava járását: "persze mesemondó", de ennyire nem ereszkedem le egy komolytalan szintre. Nem viccelődni akarok vele, nem jópofáskodni. Én persze ettől még szórakozhatok jól, de nem őt akarom szórakoztatni. Sőt, magyarán szólva azt szeretném, ha rendesen összeszrná magát, legalább most az egyszer.
Viszont egyelőre csak felesel, ami nyilvánvalóan nincsen ínyemre. Édes Grindelwald, ezek a kis nyavalyások itt mind azt képzelik, hogy tudják, mi az élet, és erre olyan fene nagy pofájuk van! Könyörgöm, hagy tanítsam meg legalább ennek az egynek, hogy miről is kéne inkább beszélnie a sok felesleges pofázás helyett!
- Nagy dicsőség legyőzni azt, aki a földre került - méltatom gúnyosan a kis produkciót, amit az imént láttam. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy párbaj során mindent szabad, és ha az ellenfél a földre kerül, onnantól fogva én sem kímélem, pontosan azért, mert engem se kímél soha senki. Tehát tudom, hogy igazságtalanul szólom le a taktikáját és a képességeit, de ennyit megengedhetek magamnak.
A kérdése annyira nevetséges, hogy örömmel harsogom el a válaszomat:
- Te komolyan ennyire ostoba vagy? Felgyújtottátok az öltözőt, kölyök! - Ez az első és talán az utolsó korrekt mondat, amit hozzá intézek ma. Nem egyedül őt jelöltem meg a tűz okozójának, hanem kettejüket. Nem hiszem azonban, hogy ez feltűnne neki, nekem sem tűnik föl. - A többi tanárnak nyilván olyan hályogos a szeme, hogy észre se vették, de nekem azért nem.
Más tanár, aki régebb óta él a Roxfortban és itt is nevelkedett, bizonyára elkezdene papolni a házpontokról, ezek engem azonban cseppet sem érdekelnek. Csak annyira, hogy a saját házamtól pontot nem vonok le, soha, pedig Wolf igazán megérdemelné. De nekem jobb módszereim vannak a kollektív büntetésre. Meg a személyre szólóra is.
Mikor visszakozik, aljasság villan a szememben. Lám lám! Félelmet érzek? Mélyen szívom be a levegőt, mely már csípős, kezd sötétedni, de ami miatt érdekes, az a felém áramló félelem. James bizony tart tőlem, és most alaposan elszólta magát.
- Mi az, Wolf? Tán nem félsz? Pont te, aki azt mondtad, bármit tehetek veled, úgysem fogsz megtörni? Ejnye, azt hittem, ennél kicsit többet bírsz!
Annyira undok és cinikus a hangom, hogy az már szinte bűn. Nagyon élvezem. Tényleg.
- Na indulj befelé! - mordulok rá ismét. Ha nem mozdul, kimondom az átkot: - Imperio!
Nem sok esélye van egy olyan legilimentorral szemben, mint én, de azért kár lenne besülni ezzel a varázslattal. 

Tristram de Crasso

•   •   •

"Mondd azt, amit gondolsz, gondold azt, amit mondasz, és mondd is ki."

   Dühös mormogásom nem hiszem, hogy különösebben felkeltené figyelmét. Igazándiból igen, megadhatnám Crassonak amit akar, nagyon is lenne kedvem hozzá, ám mégsem tehetem. Erősnek kell lennem, lehet, hogy nem vagyok az, de legalább annak kell tűnnöm. Azt akarom, hogy elhiggye: tényleg nem tud felidegesíteni. Persze nem vagyok az a nagy színész, így fogalmam sincs, meddig hozhatom még ezt a formám. Ő az az ember, aki pillanatok alatt fel tud bszni, így az egész műveletnek nincs sok esélye, na de a remény még él. Egy kicsit.
   Frappánsnak aligha nevezhető válasza közben csak unottan forgatom szemeim. Belül persze égek, nem is, forrok az idióta kifogása miatt, ám nem hagyom, hogy keresetlen szavaim megtalálják gazdájukat, – aki, csak, hogy félreértés ne essék, az előttem toporgó balfsz – tudom, hogy nem sokat segítenék magamon, ha olyan szitkokkal illetném, melyeket a Zsebpiszok közi kocsmákban sem tudnának szebben megfogalmazni. Meg aztán feltétlen szándékom megmutatni, hogy én is vagyok olyan érett, mint ő, vagy még jobb, és nem kéne gyerekként kezelnie.
   Nehogy már azt mondja, az irodájából simán idelát! Fogalmam sincs, hol van a lakosztálya – mert biztos nem egy koszos lyukat kapott a mocsok-, de azzal még tisztában vagyok, mennyi van a kastély, meg a kviddicspálya között. Sok. Ráadásul az időjárási viszonyok sem olyan ideálisak, hogy bárhonnan felfedezhető legyen a mi kis akciónk. Lehet, hogy én nem tudok racionálisan gondolkozni, vagy most túl sok kerék pörög egyszerre, és nincs több hely, de én akkor sem hiszek neki.
   Na, igen. Mikor hittem el neki egyáltalán bármit is?
   Nagy levegőt veszek, mélyen teleszívom magam, hátha ez segít némiképp lehiggadni, bár amíg ez a pióca itt kelleti magát az orrom előtt, nem hinném, hogy bármi is segíthetne. Vagyis de. Ha eltűnne.
   Talán már kicsit nyugodtabb vagyok, így meg merek szólalni.
- Félni? – vonom fel szemöldököm, kérdő hangomban cseppnyi bizonytalanság, vagy remegés nem vegyült. Tök magabiztos vagyok. De tényleg! Még a gúnyos kacajhoz is lenne kedvem, ha nem igyekeznék éppen annyira, hogy visszafogjam magam. – Nem. – teljesen higgadt hang. Igeeeen! – Szó sincs félelemről, nem hiszem, hogy bármi okom lenne rá. – a mondat végén felhúzom szemöldököm, és arcom amolyan „Vagy szólj, ha tévedek.” kifejezést ölt. – Ahogyan megtörésről sincs szó, Tristram. Amit mondtam, az úgy is van. – bólintok, és kezem összefonom mellkasom előtt, légzésem szabályos, amire elég görcsösen ügyelek is. Tegezem. Szándékosan.
   Szemeim nyugodtan függesztem rá, szinte már várakozón, és újabb felszólítására csupán fejet rázok. Nem félek tőle, de nem vagyok annyira őrült, hogy bemenjek vele oda. Teljesen védtelenül, kiszolgáltatva neki, meg minden. Nem is tudnám rávenni magam, még ha akarnám sem, végtagjaim feszültek, mintha szoborrá készülnének válni. Egyik lábamról a másikra nehezedek, csak, hogy valami kis életet vigyek beléjük, ám ekkor hallom az elmormolt szót, s mintha minden egy csapásra változna meg. A jeges, szoborszerű érzés villámgyorsan szűnik meg, ahogyan elfeledkezem szinte minden másról is. Háttérbe szorul sajgó orrom, illetve testrészeim, melyek az imént még erősen hasogattak, megfeledkezem a nyugodtságról, a visszafogottságról, talán még a levegővételről is. Nem tudom, egyszerűen nem érdekel, mert van valami, ami jelenleg minden másnál fontosabbnak tűnik.
   Mégpedig az, hogy bemenjek az öltözőbe.
   Tristram de Crassoval.
   Hiába tudom, mi történik, hiába próbálok ellenkezni, semmi sem változik. Gyenge vagyok. Túl vagyok egy kimerítő párbajon, egyszerűen nem maradt erőm ahhoz, hogy Crasso ellen harcoljak. Hiába szeretném annyira. Hiába szeretném most azonnal megmondani neki, mekkora egy paraszt, hogy mennyire utálom, hiába vagyok tisztában azzal, hogy azt teszem, amit a legjobban szeretne. Nem tudok mit tenni. Lábaim automatikusan megmozdulnak, arcom viszont erős kifejezésbe rendezem, már amennyire tudok még parancsolni izmaimnak.
   Pár másodpercig még némán küzdök, aztán megadom magam.
   Lehajtott fejjel lépek be a füstös falak közé.
   Még mindig nem megtörten.
   Csak legyőzve.

[- Túl könnyen dobálózol azzal a szóval, hogy szenvedés és fájdalom]

I'LL BE YOUR DREADED NEMESIS
YOUR ENEMY NUMBER ONE
IF YOU DON'T DO IT LIKE I SAY

a nyugalom megzavarását előidéző elemeket tartalmaz

Úgy áll ott előttem, dacos magasztosságában, hogy szinte megkedvelem. Bár lehet, hogy már rég kedvelem azért, mert nem hajlandó meghajolni az akaratom előtt. Milyen kár, hogy az ilyen bárdolatlan, merész nyerseség, mely úgy jellemzi, alakításra, idomításra szorul. Izzik a pálcám a kezemben, vágyakozva bizsereg, ahogy közelítek felé. Olyan rég megígértem már neki, hogy megkapja a magáét, mind a pálcám, mind Wolf, hogy most már igazán nincs több kifogás.
A fiú hangja meglep. Nem igazán bántja meg vagy töri össze sérült lelkivilágomat, nem vagyok porcelánból, ez a hangnem, ez a magyarázkodás pedig a legkevésbé sem sért most. Nos legyek hát Tristram. Ha már becézni akarsz, nem bánom. Hamarosan úgyis újra csak nyomorult, büdös, véreskezű rohadék leszek a szádon.
Gyönyörű, szilaj, véres főzetben sötétre pácolt hű gesztenyepálcám az ujjaimhoz simul. Mindig minden tőle telhetőt megtesz, olykor megihlet, mindent együtt tanultam vele, ismerjük jól egymást. Most is tudja, mit szeretnék. Az Imperus-átkot tökéletesen, gyönyörűen, énekelve hajtja végre.
Engedelmesen sétáltatom a fiút magam előtt, s közben pálcáját magamhoz zsákmányolom, most a legkönnyebb. Az Imperius-átkot nem tervezem a végéig fenntartani, hiszen akkor nem lenne benne élvezet, márpedig az idomításon túl mi másért tenném, ha nem az élvezetért? Meg akarom büntetni. Azt akarom, tanulja meg végre, hogy jobb, ha nem ellenkezik velem. Hogy erősebb vagyok nála. Gwentől talán tudja, hogy nem feltétlenül a varázserőm az, ami oly sok mindenkinél erősebbé tesz. Hanem az akaratom.
Visszaépül a téglafal mögöttünk. Nem lesz szép, kissé rogyadozik, de azt megteszi, hogy az esetleges kíváncsi, fürkész pillantásokat kívül tartja majd. Elkezdi kaparni a torkom a füst és az orrfacsaró égésbűz, talán még parázslik is valami itt-ott, de ez a gyötrelmekhez épp elég drámai díszlet lesz.
Az első, amit kap, az egy ordas nagy pofon visszakézből. Még ha ellen is akarna állni, nem tud, hisz a Gregorovics-pálca ott van a kezemben, gyakorlatilag a hatalmam felette ugyanúgy élő és eleven. Kezem összemaszatolja törött orrának vére, de ez érdekel a legkevésbé. Sőt, az orromhoz emelem, megnyalom. De nem elég aranyízű ahhoz, hogy megálljra kényszerítsen. Kezem a vállára teszem, lenyomom vagy lelököm a földre, térdeljen, miközben akaratom parancsa mindössze annyi: ne mozdulj. Megállok ott mellette, szívesen tépném hátra a fejét a hajánál fogva, de a fejbőre sima, akár a bevonuló bakáké Szibériában. Ezért ujjaim csak póklábakként szorulnak a koponyájára, megnyomom erősen úgy, hogy tudja, szétroppanthatnám.
- Túl könnyen dobálózol azzal a szóval, hogy szenvedés és fájdalom - adom tudtára véleményem. - Ne hidd, hogy téged nem lehet megtörni. MINDENKIT meg lehet. James.
Kioldom a mandzsettám, felgörgetem a talár ujját egyik, majd másik karomon. A balon a Sötét Jegy billoga feketéllik, a jobbon Gellert Grindelwald elegáns jelhármasa díszeleg. Hűségem eladó. Bárki megveheti, aki eleget ajánl érte.
- Vajon tudatában vagy annak, hogy most szó szerint bármit megtehetek veled? - kérdezem, sugallom, azt akarom, hogy tudja, iszonyúan kedves és kíméletes vagyok, amiért még él. - Bár tudnám, mitől félsz a legjobban - fogalmazom meg illanó óhajom, de ez is jelentéktelenné válik. Majd kiderül. Lehet, hogy még ő sem tudja igazán. Remélem, előbb utóbb a válasza erre a kérdésre az lesz: tőled.
Végül elsétálok mellőle, szemben vele megállok úgy két méterre tőle. Első varázsigéimmel bilincs kerül a csuklóira, tömör vas. Ha erősebb mágus lennék, lehetne csillogó fémből, lehetne rajta lánc vaspánt helyett, de ezzel a rusztikus darabbal kell beérnünk. Ezzel, ami rögvest hevülni, forrósodni kezd James akaratos csuklóin.

Tristram de Crasso

•   •   •

"Mondd azt, amit gondolsz, gondold azt, amit mondasz, és mondd is ki."

   Próbálom tenyeremmel hárítani az esést, ám nem sikerül, a szekrény túl messzinek bizonyul, térdeim fájdalmasan ütköznek a padlóval, s a levegő belülről egyre inkább szorongatja tüdőm, ám egy szót sem szólok, egy nyikkanást sem engedélyezek magamnak. Nem nézek rá, s nem is tervezem. Látni sem akarom azt a férget. Amit csinál, azért simán az Azkabanba csukhatnák… a baj csak annyi, hogy mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez sosem fog bekövetkezni.
   Előrehajolva, nehezen szívom magamba a levegőt, kezeimmel támasztom magam, hátam görnyedt, és a földre cseppenő, s egyre gyűlő vörös foltokból arra következtetek, az orrom ismét vérzik, holott éppen hogy elállt. Remek. De még most sem teszek semmit. Mondjuk, mert nem tudok…
   Próbál megfélemlíteni. Ujjai fejemre csúsznak, mint gusztustalan póklábak fonódnak a zsákmány köré. A szorítása már-már elviselhetetlen, hogy leplezzem szenvedésem, inkább összeszorítom fogaim és nem hagyom, hogy egyetlen hang is kicsusszanjon. Nem fog megtörni. Bárhogy is próbálkozik, nem fogok neki behódolni. Ájultra verhet, kínozhat, ahogy csak akar. Sosem fogok az alárendeltjeként viselkedni, nem fogom feladni. Amíg van egy kis remény arra, hogy Tristram de Crasso a pokol bugyraiban vergődve végzi, márpedig az elkövetkezendő fél éven belül, én kitartok.
   Nem adhatom meg neki azt az örömet… bármennyire is ahhoz lenne kedvem jelenleg. Egy belső hang egyre csak unszol, azt akarja, hogy adjam fel, hisz akkor vége lesz. Megszűnik minden fájdalmam, és jól fogom érezni magam. De tudom, hogy egyszerűen nem tehetem.
   Felnézek, és látásom kicsit homályos, a dolgok egymásba mosódtak, nem tudom, a bennmaradt füsttől, vagy valami mástól van-e, de jelenleg ez foglalkoztat legkevésbé. Crasso-t keresem, vagy valamit, ami rá hajaz. Kérdéseire nem felelek. Nem fogom provokálni, akkor csak még több okot adnék neki, hogy használja a pálcáját.
   Próbálok feltérdelni, de nem megy, visszaesek a padlóra, s már kezeimmel sem tudom megtartani magam, teljesen elgyöngültem. Fejem a földön van, elmosódott körvonalakat látok csupán, aztán valami különös érzés fog el, s csuklóim körül bilincs bontakozik ki.
   Nem fogok ordítani, csináljon velem bármit is. Nem vagyok a rabszolgája, nem vagyok semmivel sem kevesebb, mint Ő. Nem teheti meg ezt velem.
   Maradék erőmmel próbálok lazítani a bilincs szorításán, ám az egyre csak forrósodni kezdett, a hő egy idő után elviselhetetlenné vált. És ordítottam.
   Az utána következő, hűvös, sötét lepel már csupán felüdülést jelentett.  

Köszönöm a játékot!