Skót varázslónegyed

Boltok, terek, sétálóutcák, fogadók, éttermek és kocsmák.

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

  Boldog lehetnék, és csakis a szeretteimre koncentrálhatnék, tarthatnék házibulikat, utána még több baráti összeröffenést. A családommal ünnepelhetném a születésnapomat, ehetnénk tortát, utána pedig még több süteményt.
   Ha nem haltak volna meg ők.
   Dühös lehetnék, és szitkozódhatnék, földhöz vághatnék jó pár tányért, utána még több kristályvázát. Zokoghatnék a fotóalbum felett, szomorúan vásárolgathatnék a sok-sok pénzből, utána ehetnék jobbnál jobb éttermekben.
   Ha nem kellett volna visszamennem a Roxfortba.
   Lehetne egy aprócska reménysugár az életemben, úgy, mint a mesékben, ami segít áthidalni minden akadályt, hogy aztán győzedelmeskedhessek a Rossz felett. Szabadon szerethetnék anélkül, hogy bármi következménye lenne a dolgoknak. Nem is következménye, azt nem is bánnám, csupán túlbagatellizált problémák tömkelege nem tódulna be azon a fene nagy ajtón.
   Ha James... ha James.
   Gyakorlatilag vissza-visszagondolva, sokszor gondolkozom el azon, hogy talán mégis jobb lett volna megtenni az utolsó lépést azon a nyamvadt sziklán? Kétség kívül az egyik legegyszerűbb megoldásnak tűnt, és az is volt. Még most is megtehetném. Bármikor. Csak nem tudom, hogy lenne-e hozzá elég nagy pofám ahhoz, hogy szemét módon tönkretettem pár mélyen érző szívet, pofon vágtam kedves barátaim arcát, ott hagytam mindenki a nagy kupacban a háború közepén, és ezek után még gyáva módon elintézném ezzel a dolgokat? Dehogy. Tartozok ennyivel mindenkinek, főleg Jamesnek. Hülye voltam - ott volt az alkalom. Visszahúzott, megmentett saját magamtól, és amilyen gyorsan jelent meg, olyan gyorsan vált kámforrá. Ismét. Reményeim szerint nem örökre. Meg kellett volna ragadnom a pillanatot, de nem tettem. Persze könnyű utólag sajnálkozni, de én nem ezzel akarom lezárni a dolgokat. Sok mindent bántam meg az elmúlt hetek, hónapok alatt, volt, ami apróbb-cseprőbb döntés volt, volt, ami óriási baklövés. Ez van. Egyre jobban kell összpontosítanom, ahhoz, hogy ne essek darabjaimra. Mint valami ócska játék.

   Ahhoz képest, hogy megállás nélkül gondolataimban élek, még mindig talpon vagyok. Nem mondanám, hogy karcolás nélkül, de rosszabbra számítottam. Még csak pénz-/táplálékszűkében sem vagyok. Talán az egész háborúsdiban a legpocsékabb, hogy az ember olyan egyedül van, mint a kisujja. Lehet, hogy látsz egy régi sulis havert, belegondolsz, hátha ő is bujkál, segíteni akarsz neki, de mielőtt még lerepülne a fejed a helyéről, észbe kapsz, hogy igazából már fiatal Halálfaló, akit jobb esetben "csak" kényszerítettek a bevonulásra.
   Az a nagy büdös helyzet, hogy minden leheletedre oda kell figyelni, mert ha nem teszed, az éjjel elvághatják a torkodat. Most mi jön megint? Hogy, hogy lehet ebből a helyzetből kiemelkedni? Sehogy. Tűrni kell, elfogadni, és gyorsabban túllépünk bizonyos problémákon, mintha ajtóstul rontanánk nekik. Nem mondtam, hogy legyünk tehetetlenek. De be kell húznunk fülünk-farkunk.
   Más esetben nem éppen egy varázslónegyedben próbálkoznék kaját vásárolni, hanem a legelhagyatottabb mugli faluban, ahol épp, hogy van egy ABC, de a sors úgy hozta, hogy muszáj lesz. Nos igen, mostanában túl sok a muszáj. Hogy kevésbé legyek feltűnő nem fényes nappal, nem is este, hanem hajnalban indultam neki vásárolni. Éjszaka túl sokan ólálkodnak, nappal pedig feltűnő lennék. Mióta szökésben vagyok próbálok nem tizenévesnek kinézni, bár külsőre nem tudom, hogy ezt mennyire sikerül megvalósítanom, de eddig egyszer sem néztek rám furcsállón. Egy ballonkabátban, illetve egy fekete farmerben róttam az utcákat valami korán nyitó kereskedés után keresgélve. A kabát kapucnija elfedte feltűzött fürtjeimet, jóformán csak arcom alsó része látszódott tisztán. Ez manapság már nem volt szokatlan, sokan jártak így.
   Az eső hangtalanul, alig észrevehetően csepergett. Nem is esett, eleinte észre sem vettem. Zsebre dugott kézzel torpantam meg egy bolt előtt. Bár még zárva volt ilyenkor, már csak röpke fél óra kellett, hogy kinyisson, legalábbis a tábla szerint. Jobban szerettem mindig mozgásban maradni, de most kénytelen voltam szobrozni az épület előtt, mert, ha most tovább megyek, akkor nem biztos, hogy találok még egy ilyen hamar nyitó boltot, másrészről, vissza sem találnék, nem vagyok ismerős a környéken.

[- Nem nyitnak túl korán a boltok errefelé, ugye?]

REPRESS AND RESTRAIN
STEAL THE PRESSURE AND THE PAIN

Nyomozni kezdtem a lány után, akit Wolf fejében láttam. Először persze Vikitriát kérdeztem, de ő megint azt mondta, nem tudja, ki lehet. Utálom, amit ezt csinálja, hisz biztos vagyok benne, hogy hazudik, de nem tudok tenni ellene. Persze tudom, miért teszi, de nem értem meg, miért fontosabb neki egy halom nyomorult senkiházi, mint az én meg az ő érdeke.
Valójában hamar rábukkantam a névre, onnan már csak egy ugrás volt a vidéki Kenneth-kúria. Elhagyatott egy hely, bár látszik rajta, hogy nem volt mindig ilyen. Egyszer már át lett kutatva: bútorok felborogatva, ablakok-ajtók betörve, fiókok felforgatva... Biztos a fejvadászok voltak. Nem ismernek sem istent se embert, ha a nyomorult kis zsebpénzükről van szó.
Viszont legalább készséggel mesélnek, ha kicsit megszorongatják őket, abban pedig elég jó vagyok. Skócia északi részén látták legutóbb a kis csapat nyomát, bár Miss Kenneth igen gyakran kóborol egyedül, annyira sosem volt még óvatlan, hogy egyedül cserkésszék be. Megadták a városka nevét, ahol legutóbb látták. Azt a környéket körbejártam egyik éjjel, de sehol semmi rájuk utaló nyomot nem leltem.
Csak napokkal később látogattam el az egyik ahhoz közeli faluba. Valójában inkább már hajnalodott, mikor végeztem a Nagyúr által óhajtott feladat elvégzésével, és nem lett volna már értelme aludnom.

Az álarcomat először lebűvöltem magamról, a köpenyt pedig karomon átvetettem, ahogy a kezem a zsebembe süllyesztettem, mintha csak egy egyszerű kabát lett volna. A házakban még békésen szuszogtak az emberek, némelyek megnyugodtak, ha felriadtak, hogy még van egy órájuk szindikálni, némelyük már kezdett mocorogni, ám egyik öntudatlan mugli fejében sem jelent meg az általam keresett lány képe.
Illetve mégis.
Az oszladozó sötétben egy mogorva, munkába igyekvő fickó biceg el mellettem, akiben egy elég friss emléket találok. Úgy meglepődöm ettől, hogy megtorpanok. Valóban a Kenneth-lány lett volna? Az emlékképben egy közért szerepelt háttérként. Elnéztem az utca végébe.
És lám. Szerényen hunyorgó felirat, alatta egy didergő kamasz...

Nem sokat habozok, átvágok az utcán, nyugodtan, legkevésbé sem fenyegetően, mintha én is csak a korán nyitó kereskedés miatt mennék épp arra. Még meg is szemlélem az ajtót, megpróbálok benyitni, de semmi.
- Nem nyitnak túl korán a boltok errefelé, ugye? - fordulok oda némi várakozás után, mikor úgy érzem, hihető a szituáció. Ártalmatlan hajnali madárnak látszom tán, főleg sötétben...
Ha felém fordul, jól megnézem magamnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy az arcok stimmelnek-e, hisz nem mindegyik szökevény teljesen hülye, van, amelyikük álnevet és álcát használ, megváltoztatja a külsejét és effélék. Ugyan ő is próbálkozik ilyesmivel, azért annyira nem drasztikusan.
- Hogyhogy ilyen korán itt álldogálsz?

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

  Az eresz alá húzódtam, egészen a kirakat üvegéig, hogy a nedves cseppek egyszer se érjenek hozzám. Sosem szerettem az esőt - jó barátommal ellentétben. Ő pont azért szerette, maiért én utáltam. Magányt, és szomorúságot sugároz, emellett ilyenkor kivétel nélkül sötétbe borul minden. Lehetséges, hogy előzőleg szikrázó napsütés terített be mindent, egy perc alatt megjelenhetnek a viharfelhők, hogy hideg, jeges esőcseppeket hozzanak a fejünkre. Az egész elképzelt világ rémesen hasonlít a mostani helyzetekre. De nem fogok most belemenni, már a hócipőm tele van a háborúval. Pedig aztán... csendes háború van, nem röpködnek mindenhol gyilkos átkot. De ez talán még rosszabb, mintha nyílt lenne az egész hercehurca.

   Kétség sem fér hozzá, hogy nem esik. Csak szemerkél, de ez könnyűszerrel változhat meg. Egyre sűrűbben kezdenek esni az apró cseppek, és mire észbe kapok bőrig áztam. Legalább ezt a fél órát bírná ki, utána itt sem vagyok...

   Az élet kegyetlen iróniája, hogy amikor senkivel sem akarok találkozni, akkor biztos, hogy sikerül. Nem vártam, hogy senki se legyen az utcán, de amikor a fiatal férfi elkezdett közelíteni felém, kicsit megijedtem, bár nem feltétlen engem szemelt ki, csak az utcán sétálgatott. A férfi a mellettem terpeszkedő ajtót próbálja kinyitni, de mint az előbb nekem, neki sem sikerül. Érzékelem, ahogy hozzám fordul, és abban a szent pillanatban átkoztam volna le a fejemet a helyéről, hogy miért nem csináltunk még Százfülé-főzetet. A többiek csináltak, sőt van is még a raktáron, csak reggel siettem, és nem törődtem vele. Azt hiszem jobban oda kéne figyelnem ilyen "apróságokra", mint a kinézetem. Hiába fedte az arcomat csuklya, az anyag könnyen lehullhat vagy így, vagy úgy...
   A férfi nem tűnt veszedelmesnek, de a túlzott közelsége zavaró volt. Az idegenekhez mostanában nem éppen úgy viszonyulok, mint anno, még ha nem is tűnnek pszichopata fejvadászoknak se. De minden benne van a pakliban. Egy szökevény talán, vagy egy Halálfaló is lehet, de lehet, hogy csupán egy korai városlakó. Nem volt ínyemre beszélgetni, és ezt a tudtára is fogom adni.
   Első kérdésére csupán egy bólogatással válaszolok, remélve, hogy nem kezd bele újabb kérdésbe, vagy ne adj' Merlin mesélésbe, de a remény hamar szertefoszlik. Reméltem, hogy elmegy, vagy csendben várakozik mellettem tovább a bolt kinyitására.
   Erőteljesen elkezdek köhögni, mintha épp bele akarnék fulladni, és szipogok még párat, mintha szörnyen beteg lennék, és valami "halálos" vírust hordoznék. Így, még ha nem is megy el, de biztos hátrább lép. Remélem beválik. Miután jól kiköhécseltem magam fáradt hanggal megpróbálok válaszolni.
   - Koránkelős típus vagyok, és ma kicsivel hamarabb kijöttem reggelit vásárolni. - a férfit nézem. Egyáltalán nem mondható öregnek, talán még középkorúnak sem, de a félhomályban nem tudom minden vonását kivenni. - Szeretek sétálni. Az eső felfrissít. - nem teljesen igaz, de nem mindegy? Más esetben illemből visszakérdeznék, de most nem. Zsebre vágom kezeimet, és belesek a kirakat üvegén, hogy a benti órát megnézhessem. Vajon szokott késni az eladó?

[- Szeretem a nedves föld illatát]

WASH THE BLOOD OFF YOUR HANDS
THIS TIME SHE WON'T UNDERSTAND

A kámzsa miatt nem annyira kivehetőek a vonásai, és mivel ezúttal tudom nagyon jól, hogy boszorkánnyal van dolgom, nem kísérelem meg az okklumenciát. Akkor, ha esetleg észleli, azonnal oda a koránkelő kisvárosi ficsúr álcája. Nem mintha abban a pillanatban, hogy kiderül, valóban őt kerestem, továbbra is szükségem volna az álcára, de jobb, ha békességben meg tudom vele beszélni azt, amit akarok. Márpedig mondanivalóm akad bőven, ha már ennyit kerestem, nyilván nem az időjárásról fogok vele csevegni. Látványosan távolságtartó egyébként. Okos. Miért is elegyedne beszélgetésbe idegenekkel? Az anyja biztos jól megtanította neki ezt az egy aranyszabályt az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Ne állj szóba idegenekkel! Nos, kislány, kétségtelenül én vagyok az, akitől az anyád óva intett.
Köhögni és szipogni kezd, mintha halálos beteg lenne, talán maláriás vagy ilyesmi - hogy is nevezik a muglik az ilyen betegségeket... Úgy vélem, semmiféle hatással nem lehet rám semmilyen mugli nyavalya, úgyhogy annyira nem sietek eltávolodni tőle, mint bármelyik ártalmatlan járókelő tenné így hajnal 5 tájékán, sőt, kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Vajon tényleg beteg? És ha igen, súlyos? Biztos vagyok benne, hogy semmiféle gyógyítói ellátásban nem részesülhet szökevényként, mugli sarlatánokhoz meg csak nem fordul, ha van egy kis esze.
Noha az előbb eléggé elzárkózott a verbális kommunikáció mindennemű formája elől, most mégis megszólal és továbbfűzi a beszélgetésnek egyelőre nem nevezhető szóváltásunkat. Eddig jó. Semmi gyanús, semmi idegesség vagy a szökevényekre oly jellemző, menekülő vagy csapdába esett állatéhoz hasonló pánik.
Mielőtt valami semmitmondó választ adhatnék, elkezd az időjárásról beszélni. Én is felnézek a világosodó égre. Talán kicsit eláztam, de annyira nem vészesen. Veszek egy mély levegőt.
- Szeretem a nedves föld illatát - tódítom meg az eső ódáját. - Látom, türelmetlenül várod már a boltost. Csak nem vagy ideges? - kérdezem, és érdeklődően fordulok felé. Kezdem éreztetni vele, hogy akarok tőle valamit. Ahogy ránézek. Ahogy minden idegszálam ráfeszül a mozdulataira. Ahogy kihúzom magam és kicsit előre hajolok.
- Mondd, honnan szereztek mindig pénzt? - teszem fel a kérdést, hátha ezzel kiugrasztom a nyulat a bokorból. Ha mást nem, legalább a villanást látni akarom a szemében. Látni akarom, hogy rájön arra, kivel is áll vagy állhat jelenleg szemben.

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

  Ártatlanul nézelődni kezdtem a kirakatban, és még csak színlelnem sem kellett hozzá. Bár az ablaküveg elég koszos volt, azért beláttam még a sötét helyiségbe. Amolyan kis ABC-nek felelt meg, ahogy az üzlet feletti kivilágítatlan tábla is jelezte. Oldalt hűtőkamrák/szekrények sorakoztak, középen két kétoldali polcsor húzódott meg, a kasszát nem láttam, mert az a termecske végén állt, csak az asztal csücskét láthattam. A sok dobozos élelmiszer elég rendezetlenül volt feldobálva a polcokra, nem volt túl barátságos az üzlet, de nem is azért voltam itt. Az egész helyiséget csak egy lámpa világította (volna) be (ha égett volna), de annak is a körtéje ki volt törve. Ismét végigfutottam a szememmel az egész boltot, és kezdtem gyanút fogni, hogy talán mégsem fog kinyitni hamar, de az idegen kizökkentett.
   - Csupán éhes vagyok. - humorizáltam, és felerőszakoltam egy műmosolyt az arcomra, mintha csak egy tökéletes átlagos emberi gesztust intéztem volna felé. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem fogok itt sokáig maradni. Nem szerettem emberekkel érintkezni az elmúlt időszakban, és a bolt sem úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kinyitna, bár lehet, hogy csak paranoiás lettem, és mindenben a legrosszabbat látom.
   A furcsa kérdésre eleinte elgondolkoztam, de ez csupán pillanatokat vett igénybe, a gyanús kérdésre gyanús lett volna a sok gondolkozási idő, így lassan összefontam kezeimet magam mögött, mintha csak kényelemből cselekedtem volna.
   - Nem teljesen értem - a mondat közepén feltűnéstelenül előhúztam pálcámat a hátam mögött -, hogy mire gondol. - és egy hirtelen mozdulattal a férfire szegeztem, majd azonnal hátráltam egy lépést. Nem akartam azonnal támadni, de a nyelvem hegyén volt már legalább egy Protego.
   Immáron biztos voltam benne, hogy a férfi nem bájcsevejre vágyott, hanem rám. Jobbik esetben egy üresfejű fejvadásszal van dolgom, de sajnos az óvatos megközelítés elmés személyiségre utal, szóval vagy egy tökfilkónál kicsivel értelmesebb iskolakerülő-vadásszal állok szemben, vagy kellemetlenebb helyzetben egy Halálfalóval.

[- Szerintem pontosan érted]

CHANGE IN THE AIR
AND THEY'LL HIDE EVERYWHERE

Olyan soká nézi azt a boltot... A végén rájön majd, hogy soha nem is fog kinyitni? Az éjszaka folyamán történt egy kis baleset a tulajjal, bár igaz, némi közöm volt hozzá. Ott hever a pult mögött. Voltaképp nem tett ellenem semmit, nem ártott nekem, azon kívül, hogy nem volt hajlandó együttműködni. Pedig nem olyan nehéz felelni egy "látta ezt a lányt?" kérdésre. Bár tény, egy muglit talán megrémít, ha nem képet tolok az orra elé, hanem az elméjébe ültetem bele a képet, de könyörgöm, ki gondolta volna? Már elhatároztam, hogy legközelebb kivágok egy fotót az évkönyvből, és azt hozom el, de rájöttem, ez szintén nem jó, hiszen a képeink mozognak. Ám szerencsére erre így már semmi szükség, hisz megtaláltam őt.
Szóval éhes! Ha nem tudnám, amit tudok, megvigasztalnám, hogy biztos mindjárt nyit az üzlet, de most még egy kósza gumicsigával sem tudom megkínálni, hogy az éhségét csillapítsam. Mindegy... szökevényként talán úgyis hozzá van szokva már az éhség sürgető mardosásához.
A háta mögé rejti a kezét... Gyorsan kapcsol, de én is. Ugyanabban a pillanatban rántunk pálcát egymásra. Olyannyira színpadias, ahogy ott állunk karnyújtásnyira egymástól, hogy szinte várom, mikor nevetjük el magunkat, és hajolunk meg a közönség előtt.
Tekintetem most már a szemeit kutatja. Párbajhelyzetben nem óvatoskodom a legilimenciával, ráadásul az álcámat már nem kell őriznem. Fontos, hogy tudjam, mi a következő lépése. Nem akarom, hogy dehoppanáljon, nem akarom, hogy megszökjön, hiszen beszédem van vele.
- Szerintem pontosan érted - válaszolok neki. Aztán játszom vele egy kis pislogóversenyt, csak hogy legyen ideje átgondolni, mennyire nincs esélye.
- Nem akarlak bántani - árulom el végül magam (persze ez nem túl hihető, gondolom). - Wolf miatt vagyok itt - dobom be a drágája nevét, árgus szemekkel figyelve a reakciót. - Ereszd le a pálcád, és én is leeresztem.
Nos, mit lépsz, szimpatikus kis boszorkány?

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

   Agyam szinte hangosan kezd el kattogni a lehetőségek felmérésén. Valahol dühös is vagyok, nem csupán izgatott. Két okból is, az egyik, hogy minek kell nekem belebotlani mindenféle rosszfiúba (igaz, hogy mindenütt nyüzsögnek, háború van, de eddig volt szerencsém elkerülni őket). A másik, hogy minek kell nekem beszélgetnem vele - ezt hívják öngólnak. Lehet, hogyha nem ragaszkodom ehhez a nyamvadt bolthoz, és itt hagytam volna, akkor nem is érdekelném. De itt van egy bökkenő; mégis honnan tudja, hogy szökevény vagyok? Vagy a fiatal (ámbár takart) külsőm árult el, vagy talán nem is véletlenül futottunk össze...
   Elég bugyután nézhetünk ki. Hajnalban a kihalt utcában egymásra szegezett pálcákkal nézünk farkasszemet. Kitartóan álltam a pillantását, a figyelmemet próbáltam ébren tartani, semmi sem vonhatta el a figyelmemet, bármikor támadhatott, én pedig fel akartam készülni rá.
   - Na, ne nevettess! - vágok közbe cinikusan, de arcomra hamar ráfagy a grimasz.
   A név hallatán sikerült elérnie, hogy kizökkentenie a koncentrációmból, mert emlékek halmaza tódult lelki szemeim elé. Gyorsan kizavartam a férfi arcot, és letöröltem az arckifejezésemet.
   Kérésére nem ugrok azonnal. Szemeim enyhén összeszűkülnek.
   Kétség sem fér már hozzá, hogy nem véletlenül botlottunk össze. Valamit akar, és ez talán még nem is érdekelne annyira, hogy a szívem a torkomban dobogjon, de Jamesről van szó. Elgondolkozok, hogy mi van, ha egy üzenetet akar átadni Jamestől? De ezt cáfolja, hogy akkor miért emelt rám pálcát, miután én is - miért nem magyarázta ki magát? Vagy miért nem keresett már úgy meg, hogy üzenetet hozott. Valami másról lehetett szó.
   Pár másodpercig némán gondolkoztam a dolgon. Vajon le merjem-e ereszteni a pálcámat? Lehet, hogy nem is Halálfaló, lehet, hogy tényleg nem akar bántani. De szörnyen egyszerűen lehet, hogy ez csak egy átlátszó trükk, amin nem látok át.
   - Így is tudsz beszélni. - mondom, kezem pedig rezzenéstelen marad.

[- Éppenséggel tudok, de a mondanivalóm túl hosszú ahhoz, hogy mindketten madárijesztő módjára ácsorogjuk végig. Mint mondtam, nem foglak bántani]

AND NOONE KNOWS
WHO'S IN CONTROL

Minden időhúzást jobban tűrnék, ha nem esne az eső az arcunkba, kezdem nagyon unni. Csak úgy kopognak a cseppek kinyújtott karomon, a bőrkabát lepergeti mindet ugyan, de attól még csurom víz leszek kívül-belül. Szóval ideje lenni már lépni valamerre, de előbb meg kell győznöm, hogy jót akarok. Akármilyen hihetetlen is ez a tény. Igaz, az azonnal előrántott pálca, mely eddig is nyilván készenlétben volt, nem sokat segít ebben az ügyben. Tény, nem tűnök jófiúnak (bár Gwen szerint kissé eminensnek igen), de talán mégis sikerül elhitetnem vele, amit akarok. Vagy hisz nekem, vagy nem. Én csak jót tudok tenni neki. Ha elfogadja, jó lesz neki, de ha nem, akkor csak rosszabb. Nincs oka nem belemenni az alkuba, amit majd kínálok neki.
Látom, James Wolf neve kellően erős hívószó volt. Mintha csak a békítő varázsigét mondtam volna ki rá, ám a hatás csak pár röpke pillanatig tart, aztán ismét visszarántja magára a gyanú pajzsát.
- Éppenséggel tudok, de a mondanivalóm túl hosszú ahhoz, hogy mindketten madárijesztő módjára ácsorogjuk végig. Mint mondtam, nem foglak bántani - ismétlem, kissé szuggesztívebben, a szemeimet is nyíltan rajta tartom. - Meg akarom veled beszélni az igencsak kétségbeejtő helyzetedet. Mert gondolom rájöttél már magadtól is, mekkora ostobaság volt elszöknöd, mikor semmi takargatnivalód nem volt.
Jó, gyerünk. Kissé lazítok a pálcatartáson. Ha erre leereszti a karját, én is az enyémet. A pálcát pedig rögvest elrakom majd (persze ugyanúgy kéznél lesz).
Szeretnék már egyről a kettőre haladni.

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

  Kifogásomra egyszerű és ésszerű választ ad, de egyáltalán nem győz meg vele. Hiába minden szava, ami elég hihetőnek hallatszott, mára már a bizalom eltűnt belőlem. Szinte fogyóeszközzé vált, és tartalékolnom kellett, hogy ne veszítsem el a viszonylag stabil érzelmi állapotomat, és hogy ne üssem meg a bokámat. Mit nem adnék egy vödörnyi Verita-szérumért! Fél kezemet odaadnám, hogy megtudjam igazat mondd-e, vagy sem.
   Tisztában voltam vele, hogy lépnem kell valamit, mert nem állhatunk így a végtelenségig. Két felem vívott egymással vad vitát. Egyik felem erősen sulykolta belém, hogy eresszem már le a pálcámat, hiszen először is Jamesről van szó, másodszorra pedig segíteni akar nekem. A másik részem pedig nagyon tiltakozott ez ellen, szerinte csak egy okosabb fejvadász. Ami az első énem mellett szólt, hogy ha bántani akarna, akkor már valószínűleg már átmadt volna és nem állt volna le velem diskurálni - hacsak nem egy nagyobb horderejű dologról van szó. Szinte röhöghetnékem támad, ahogy elgondolkozom azon, vajon mikor döntöm már el végre?
   Lehet, hogy a jövőm múlik rajta.
   Sajnos teljesen igaza volt. Meggondolatlanul szöktem el, de már mindegy volt, az időt nem tudtam visszapörgetni, így most kénytelen vagyok bujdosni. De legalább segíthetek a többi szökevénynek, ha úgy van...
   Gyorsan átgondoltam a dolgokat, osztottam-szoroztam, vélekedtem, elmélkedtem, míg végül az invitálásra, én is leeresztettem a pálcámat, és ahogy ő is tette, elrejtettem tokjába, de mégis ügyeltem rá, hogy mindig kéznél legyen.
   Kezeimmel lehúztam fekete kapucnimat fejemről, így szabaddá vált teljes arcom, és feltűzött göndör tincseim. Vártam pár másodpercet, majd teljesen behúzódtam a felettünk terpeszkedő terasz alá, így védve lehettünk a hideg eső elől.
   - Hogy szeretnél segíteni nekem? - kérdeztem. - De ami még fontosabb: miért? -
   Ez volt a két legkézenfekvőbb kérdésem, de Jamest szándékosan nem említettem még (bár ő már felhozta).

[- Az, hogy miért, inkább maradjon az én titkom]

YOU'RE WORKING SO HARD
AND NEVER IN CHARGE

Még mindig érzi, hogy nincs minden teljesen tisztázva. Tény, akad rejtegetnivalóm, nem is kevés, de azt hiszem, neki is. Nem arra gondolok, hogy hol ütöttek tanyát, és nem is arra, hogy kivel osztja meg a hálózsákját. Arra a sok apró tényezőre gondolok, melyek oda juttatták végül, hogy elhagyja a kényelmes kis életét, és bujdosni kezdjen. Hallottam pletykákat a terhességéről. Akaratlanul is a hasára siklik a tekintetem, de a rengeteg réteg ruha miatt nem tudom eldönteni, várandós-e vagy sem. Vajon mi járhatott a fejében? Mi?
Ha ezt tudnám, talán bele se kezdenék a mondandómba. Ha nyomós indoka volt rá, biztos vagyok benne, hogy nem fogom tudni megváltoztatni a döntését. Ha viszont nem... Akkor szinte mindegy, mit mondok, mert talán úgyis erre a lehetőségre várt a kezdetek óta...
Leeresztjük a pálcákat. Nem békét kötünk, csupán fegyverszünetet, addig, míg ki-ki előadja az ultimátumát. Én az enyémet, aztán ő a magáét. Alkudozni fogunk egymás élete felett - mert lehet, hogy a lány nem tudja, de sokat kockáztatok azzal, hogy noha megtaláltam őt, mégsem viszem a Mugliivadék Vizsgáló Bizottság elé. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, még egy aranyvérű Kenneth-t is a dementorok kezére adnak, hiszen ha megszökött, nyilván akad takargatnivalója, és nem nehéz valami ürügyet keríteni: például azt, hogy a családfája nem is olyan fényes, mint azt gondoltuk, hogy igazából generációk óta rohad, és egykettőre kiderül majd, hogy az arany igazából csak annak látszó, ámde értéktelen vaspirit. És mi lesz velem? Cinkosságért, bujtatásért üthetem meg a bokám, és a végén oda jutunk, hogy majd az én családfámat is megvizsgálják, és előbukkannak majd azok a foltok, melyeket igyekeztem homályban tartani eddig, kiderül, hogy a családfám nem is olyan nemes, és akkor aztán lesz nemulass.
Szóval, Barbara Kenneth, remélem tudod, mekkora áldozatot vállalok érted meg a kis barátodért. Remélem tudod, mit jelent az, hogy jótett helyében jót várj.
- Az, hogy miért, inkább maradjon az én titkom - válaszolom elutasítóan. Miért, miért... Nem tudnám megmondani. Talán a lényeg az, hogy: - Tartozom ezzel valakinek.
Nem mintha eddig nem lettem volna teljesen biztos abban, hogy az előttem álló lány valóban Barbara Kenneth, ám ahogy hátrahajtja a kámzsát, előbukkan a haja és jobban látom az arcát, az olyan, mintha beleegyezően rábólintott volna: igen, én vagyok az. Tekintetem nem kalandozik el az arcáról.
Behúzódunk egy szél- és esővédett helyre, és a falnak támaszkodom. Nem fog erre járni senki, gondoskodom róla, muglik legalábbis nem. Nyugodtan beszélhetünk.
- Nem kereslek túl régóta. Pár napja. Nem volt nehéz rád bukkannom. Ha a fejvadászok kicsivel tehetségesebbek lennének, nekik sem tartana tovább egy-két hétnél. Örülhetsz, hogy még élsz, nem úgy, mint a kis barátaid.
Miközben beszélek, figyelem a pillantását, a reakcióit, a teste jelzéseit. Igen, vagy nem? Tagad, vagy aggódni kezd?
- Tudod, mi történik azokkal, akiket elfognak? Nem ölik meg őket, mert szép fejpénzt kapnak értük. Többszáz galleont. Van, akiért ezreket. A te fejeden tudod, mekkora az összeg? Háromezer galleon. A vérárulók bűne sokkal súlyosabb, mint az egyszerű sárvérűeké. Viszont egyáltalán nem könnyű bocsánatot nyerni ezért a bűnért. Mondd, mennyi ideig akarsz még bújócskát játszani a Minisztérium kutyáival? Életed végéig? Mennyi az, még pár hét? Ha ilyen remek az álcád, nem biztos, hogy felismernek. Mugliivadékok jók nekik holtan is. És különben is, miért folytatnád? Egyedül maradsz a végén.
Nem tudom, hagyja-e, hogy végigmondjam, vagy félbeszakít. A szövegem talán kicsit hatásvadász, de az adut még mindig nem rángattam elő. Kíváncsi vagyok, milyen könnyen lehet meggyőzni őt. Ha nem tévedek, ennyitől nem fog zokogva a karjaimba omlani és könyörögni, hogy segítsek rajta, de kezdetnek talán jó. Meg kell puhítanom.

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

   Igaz, hogy a pálcám még mindig készenlétben állt arra, hogy teljesítse bármiféle átkom kibocsátását, de egyre jobban éreztem, hogy nem lesz szükségem rá. A férfi olyan információk birtokában lehet, amik nekem nagyon fontosak, illetve megváltoztathatják az életemet. Megmentheti az életemet - hiszen az életem jelenleg egy függő fogalom volt a háborúban. Majdnem védtelenül tengődök a világban, és a puszta létem csupán egy hajszálon múlik minden egyes percben. Kezdem azt hinni, hogy egy őrangyal vigyáz rám, olykor-olykor arra gondolok, hogy a szüleim figyelnek onnan fentről, és vigyáznak rám. Sokszor érzem, hogy velem vannak, lélekben. Bíznak bennem a túlvilágról is, és nem hagynak el, amíg nem csatlakozom hozzájuk. És akkor... ténylegesen együtt lehetünk.
   De nem szeretném, hogy ez egyhamar bekövetkezzen. Látni akarom anyát, apát, Chloet, de annyival tartozok nekik, hogy túlélem a háborút, hősiesen küzdök a végsőkig. Mert én nem adom fel, ha már idáig eljutottam.A családfám kihalt, én túléltem, öngyilkos akartam lenni, de nem sikerült, Samhain karneválon megmenekültem. Ez mind-mind jelenthet valamit. Nem hiába élek még, nem hiába tiprom a mocskos salakot még mindig. Talán van jelentősége, hogy még életben vagyok, talán hivatott vagyok valamire. El kell érnem valamit, meg kell mentenem valakit, meg kell halnom valamiért. Biztos, biztos, hogy van valami!

   "Egyedül maradsz..."
   Igaza van, és én ezzel tisztában is voltam, de mit tehettem volna? Visszamegyek az iskolába, és úgy élem tovább a keserves, céltalan életemet, mint eddig? Csak most már barátok, ismerősök, rokonok nélkül? Egyedül? Lett volna értelme? Így legalább van valami célom: túlélni. Őrültség, nyámnyila, játszott, gyerekes hősiesség? Talán, de emiatt nem sétálok ki még egyszer ahhoz a bizonyos sziklaperemhez. Hiszen ha megtenném, már senki nem tudna róla... Senki nem venné észre, James sem tudna megmenteni. Nem, mert ő a Roxfortban van, mert cserben hagytam.

   Magas vérdíj van a fejemen, és más esetben még hízelgő is lenne, de jelenleg inkább lennék egy 100 galleonos kis senki, mint egy 3000 galleonos véráruló körözött. A remek szónoklatot végigkísérem figyelmem minden cseppjével, szinte iszom szavait. Sok dolgot mond, és mind igaz. Rávilágított-e valamire? Nem - ezekkel tisztában voltam mélyen magamban. Lehet, hogy a cselekedeteim ezt néha cáfolják/cáfolták, de az érzelmeknek hatalmas ereje van. Hatalmas.
   - Értem én. - válaszolom. - De nem tudok mást csinálni, az életem meglehetősen felfordult, sőt gyökerestül kicserélődött, már nem tudom megtenni azt, amit megtehettem volna pár hónapja. Igen, életveszélyben vagyok, és egy hajszálon függ az életem, de nehezen tudok ellentenni a dolgok alakulását illetően. Nincs kire támaszkodnom, nincs kihez menjek, mint ahogy te is céloztál rá: senkim sincs. Innentől kezdve csak magamért felelek, tehát nincs senki mellettem. Hová menjek? - teszem fel a költői kérdést. - Mire célzol? Ne bújócskázzak? Adjam fel magamat? Talán tényleg könnyebb lenne feladni, de én nem menekülök el. - a szó szoros értelmében most is menekültem a társadalom és a háború elől, de szerintem érti, hogy mire gondoltam a menekülés alatt.
   - Azt mondtad James Wolf miatt vagy itt, s utána, hogy segíteni akarsz nekem, nyilvánvaló, hogy a kettő együtt jár. -
   Komoly arccal nézek rá.
   - Tán ő küldött? Kérlek mondd ki: hogyan szeretnél segíteni rajtam? -
   Legszívesebben megkérdezném ismét, hogy miért, de teljesen felesleges volna. Ajánlani akar egy lehetőséget. De vajon milyet, és miért cserébe?

[- Ez nem igaz -]

YOUR DEATH CREATES SUCCESS
REBUILD AND SUPRESS

Látom rajta, hogy igazat ad nekem, és azt is látom, hogy nagyon régóta tudja azt, amit most újdonságként elé tárok, csak épp mindig a szőnyeg alá söpörte a tényeket az agyában, hogy ne is kelljen erre gondolnia. Valóban nem túl vigasztaló és reményt adó gondolatok ezek, de csodálkoznék, ha egy hozzá hasonló szerencsétlen menekültnek bármi vigasztaló vagy optimista gondolat szöget ütne a fejében... Valóban furcsállnám. Már néha én magam is elvesztem az önbizalmamat ebben a rohadt fekete és mocskos háborúban. Nem tagadom, hogy nemrég még élveztem a káoszt, élveztem a vérben fürdeni, de most már van kit féltenem, és így a játszma egyáltalán nem vicces. Úgyhogy tulajdonképp felismerem az érzést, ami mintha átsuhant volna a szemében, csak épp míg én megtaláltam azt a valamit, ő pont hogy elvesztette. Nos, ez pech. De nem is annyira, mint hiszi. És épp ezt akarom közölni vele.
Hallgatom a válaszát és érzem, hogy ő is ki van bukva ezen a helyzeten. Ha nem így lenne, egyáltalán nem ilyen hevesen válaszolna, és egyáltalán nem lenne ilyen sok mondanivalója ezzel kapcsolatban. Úgy érzem, kellően telehintettem a talajt mindenféle jóval ahhoz, hogy előrukkoljak az ajánlatommal.
- Ez nem igaz - cáfolok rá, részben arra is amit én magam mondtam. - Csak meg kell válogatnod, kihez fordulsz. Nem arról beszélek, hogy add föl magad, hanem arról, hogy gyere vissza a kastélyba. Velem. Nincs több bújócska, nincs több éhezés, nincs több harc, se félelem. Ott biztonságban lennél. De idekint meghalsz. Pontosan ez a menekülés. Mégis mi hasznod van így, sátorban bujkálva és csurom vizesen? Hm?
Nos nem vagyok vele kedves. Általában nem vagyok kedves senkivel, csak a húgommal, de ez eddig mindig bejött. Az emberek nem szeretik, ha a képükbe vágom az igazságot (még ha manipulatív célokat is szolgál az a bizonyos igazság), de utólag mindig egyetértenek.
Mikor megkérdezi, hogy Wolf küldött-e, keserűen felnevetek.
- Nem. A legkevésbé sem. A te kis lovagod engem legszívesebben megölne. Épp ezért fog őrjöngeni, ha megtudja, hogy épp nekem köszönhet majd téged - fedem fel a legprózaibb és egyben legmulatságosabb okát annak, hogy megkerestem Miss Barbara Kenneth-t. (Ki hite volna, hogy egy Halálfalónak van humora?) Emellett persze sok egyéb indokom is volt rá, de azokat nem fogom senki orrára kötni.
- Szóval mi a válaszod? - kérdezem sürgetően. - Tudom, mire gondolsz. Természetesen nem kérem ingyen.

[Tristram de Crasso]

Tristram de Crasso

•          •          •

____________________________________________________

   Végre rátért arra, amit kértem. A lényegre. Mielőtt megszólalt volna agyamon ismét átszáguldoztak a lehetőségek, és szinte már izgatottan vártam, hogy vajon mi a fészkes fenéért keresett meg. Hogy jön a képbe James? Mit akar tenni? Velem? Nem válaszolt rendesen arra, hogy miért. "Tartozom ezzel valakinek" - el sem tudom képzelni ki lehet az Jamesen kívül.
   Nem tehetek róla, de még most is erősebben markoltam a pálcámat, mint eddig - ha ez lehetséges. A háború alatt a bizalmam és a biztonságérzetem valahol a griffmadár feneke alatt van, ennek köszönhetem, hogy még élek. Az éberség.
   Egy váratlan, mégsem meglepő alkuval állt elő. Ha nem hagy gondolkozni, akkor azonnal rávágtam volna, hogy felejtse el, de mivel érzelmileg a padlót mosom, nem túl nehéz befolyásolni ilyen téren. Kínálkozó volt az ajánlat, meleg ágy várna minden este, olyan emberek között élnék, akik ugyanolyan elveszettek ebben a mostani helyzetben, mint én. Csábító, hiszen eddig, ha akartam sem tudtam volna visszamenni a Roxfortba, mert szökevény vagyok. Csak úgy nem sétálhattam be a kapun, hogy heló, szia megjöttem. De itt felmerül a kérdés, hogy ennek a férfinek, hogy van jogosultsága azt tenni, hogy engem büntetlenül visszavisz (ha büntetlenül). Kétlem, hogy tanár, egy egyszerű professzornak nincs ekkora hatalma, maximum az igazgatónak, de jól tudom, hogy az iskolának jelenleg McGalagony az igazgatója. Mielőtt válaszoltam volna, biztos akartam lenni a dologban.
   - Van arra hatalmad, hogy visszajuttass az iskolába? Ki vagy te? - kérdezem határozottan.
   Talán most jön az, hogy egy Halálfaló, aki tőrbe csalt, és csak el akart fogni, vagy egy egyszerű fejvadász. Talán most fog rám támadni. Talán.
   De hát ismeri Jamest! Mondjuk ez nem jelent semmit... Gyűlöli őt, és én bízom James emberismerő képességében, így én is egyre jobban óvakodok ettől a férfitől. Mindazonáltal elmondása szerint, épp segíteni akar nekem.
   Menjek vissza az iskolába? Hozzam egyenesbe az egyetlen normális, emberi, élő kapcsolatomat? Végre valahára együtt legyünk Jamesszel? Ó Merlinem, bármit megadnék azért, hogy újra lássam, de ő vajon látni akar-e engem? Samhain napját felvittem sebesült testét a kastélyba. Bemehettem volna akkor a kastélyba, beszökhettem volna, legalább pár órára, ha nem napokra. De én elmenekültem, és ott hagytam, hogy tovább éljem a menekülésből álló gyilkolászós hadjáratomat. Tovább játszottam az ostoba, kisded játékomat, most már egyedül. Azt hittem jól cselekszek, de a végén kiderül, hogy a legnagyobb ökörségek sorozatát követtem le az elmúlt hónapok során. Nem lepődnék meg, hiszen lassan már az őrület szélén állok. Nyálasan és röhejesen hangzik, de már csak James maradt, akihez forduljak. Ő az egyetlen élő ember, akire még számíthatok, akitől tudom, hogy biztonságot és szeretetet kaphatok. Ha megbocsájtott. A szüleim meghaltak, ahogy Caleb, Emma, és Chloe is, Zephyr Halálfalónak állt. Van vesztenivalóm, ha visszamegyek a kastélyba? Van. Mi van, ha James kinyögi, hogy többé látni se akar, ha már összejött mással? Te jó ég, még arról se tud, hogy Caleb és én... Nem szabad megtudnia... Én nem mondom el neki, Caleb pedig... már nem tudja.
   - Mi az ára? -
   Szándékosan nem 'mennyit' kérdeztem. Valahol az az érzésem, hogy nem galleonokban gondolkozik - akkor egyszerűen csak el kellett volna fognia. Kérdezhettem volna úgy is, hogy mit kell tennem?
   Vajon mit kell tennem azért, hogy újralássam a szerelmemet, aki már lehet nem is szeret?

[- Nem olyan lehetetlen ez, mint hiszed. De igazad van, én is megkérdezném. A nevem Crasso, és egyike vagyok azoknak a Halálfalóknak, akiket a Nagyúr a Roxfortba küldött az idén.]

RISK SOMETHING, TAKE BACK WHAT'S YOURS
SAY SOMETHING THAT YOU KNOW THEY MIGHT ATTACK YOU FOR

Lépre csaltam. Látom, megvan. Most már csak körbeszimatolja a tenyerem, aztán enni fog belőle.
Persze nem becsülöm le az ellenfelemet, de a magabiztosság fontos, főleg az ilyen helyzetekben: ahol nagyon sok múlik azon, hogy ki mennyire meggyőző. Éppen hogy a kezem nem nyújtom ki felé színpadiasan, azt kérdezve: "bízol bennem?", hogy aztán felránthassam egy repülő szőnyegre amelyen egyenesen a kastélyig repülünk.
A kérdése olyannyira gyakorlatias és egyben naiv, hogy kis híján elnevetem magam, de nem, sajnos ennél keményebb a pókerarcom, pedig ettől biztos megnyugodna. A nevetés oldja a feszültséget, neki pedig pontosan erre van szüksége. Lehet, hogy ha hozok magammal egy nagy üveg vodkát, már rég a karjaimban vihetném vissza az iskolába, még csak rábeszélnem se kellett volna.
Elgondolkozom, mire is kíváncsi, a nevemre, vagy csak arra, hogy mivel tudom neki biztosítani azt, hogy épségben megérkezik a Roxfortba és nem kapják el a fejvadászok, a dementorok vagy a vérfarkasok, amint meg akarom vele közelíteni a bejáratot. Az utóbbi sokkal valószínűbb.
Tulajdonképp sokkal egyszerűbb lenne közölnöm vele a nevem: azok, akik a kastélyban vannak, értenék és tudnák, miért tudom neki elintézni, hogy visszajöhessen. De ő nem tudja.
- Nem olyan lehetetlen ez, mint hiszed. De igazad van, én is megkérdezném. A nevem Crasso, és egyike vagyok azoknak a Halálfalóknak, akiket a Nagyúr a Roxfortba küldött az idén.
Nos ennyit az önéletrajzomról és az ajánlóleveleimről. Nem tudom, ismeri-e Gwent, vagy hogy egyáltalán ismeri-e a nevem. Nem hiszem. Hogy mégis akkor miért bízna bennem?
Ezt csak ő fogja tudni.
- Az ára?
Már most pontosan tudom, hogy mi lesz az ára. Magam előtt látom a jelenetet, hogy miután elvesztettük a háborút, mert el fogjuk veszíteni, és ha én azt megélem... börtönbe kerülök majd. Gwen mesélt erről. Látta, ahogy ott fogunk mind ülni a tárgyalásomon. Miss Kenneth pedig majd elmeséli a szép kis szájával azt, ami ma éjjel történt.
Ezt azonban nem mondhatom el neki.
Teszek felé egy lépést, és tenyerem megtámasztom a falon, épp a feje mellett, hogy közelebb hajolhassak hozzá. Mindez csak hatásvadászat. Nem lepődnék meg, ha most érezném a bordáim közé fúródó pálcáját, csak a miheztartás végett.
- Egyszer nekem is szükségem lesz rád. Akkor fogod törleszteni a tartozásod. Ez így megfelel? - kérdezek vissza, bár igazából ez nem alku tárgya, csak udvarias akartam lenni.
Mivel kezd egyre hidegebb lenni, és eső ide vagy oda, de kezd pirkadni is, jobb lenne gyorsan döntenünk a dologról. Fél szemöldökömet felvonom. Vajon elfogadja az ajánlatomat?