Gardróbszoba

Elena I. Pierce pennájából

Ez a helyiség egy Hugrabug Helgáról készült portré mögül nyílik, melyet nem nehéz megtalálni, mivel a portrén szereplő hölgy gyakran tesz félreérthetetlen célzásokat arra, hogy titkot rejt, és még csak jelszót sem kér. A helyiségbe érve szekrényeket, egy nagy tükröt és egy rekamiét találsz. A szekrények tele vannak csodásabbnál csodásabb talárkölteményekkel. Különös, hogy a szobát senki sem rabolta még ki, valószínűleg azért, mert a talárok ugyan szépek, de rém ódivatúak.

[- Ennyi az összes holmid?]

FORFEIT THE GAME BEFORE SOMEBODY ELSE
TAKES YOU OUT OF THE FRAME
AND PUTS YOUR NAME TO SHAME

Hoppanálhattunk volna a saját kandallómba is, de az túl egyértelmű lett volna. Lehet, hogy nem volt rákötve a megfigyelt hálózatra, de azóta sok minden történhetett. Ha nyavalyás diákok be tudtak törni az irodámba, akkor nem okozhatott nagy gondot Vulkanovnak, Mirolnak vagy Minticznek sem. Egyikükben sem bízom, legyenek akár látszólag a jó oldal képviselői, akár a semlegesség mintaszobrai. Háborúban mindent szabad, és ezt ők is így gondolják, biztos vagyok benne. Ráadásul a Nagyúr is gyanakszik rám. Igaz, azzal, hogy kiálltam a kínzásait, bizonyítottam neki, de ha egyszer egy gondolatot elültetett valaki a fülében, azt nem lehet kiirtani onnan... És hiába erősítettem meg az irodám védelmét, nem lehetek biztos a dolgomban. Soha.

Abban se lehettem biztos, hogy Barbara ott lesz ma abban a házban, aminek megadtam a címét még akkor hajnalban. A terv mindkét esetre ugyanaz volt: akár megjelenik éjfélig, akár nem, a házat lerombolom, hogy a kandallónak irmagja se maradjon. A rúnákat már felvéstem a falakra, így várom őt. Nem lehetek biztos abban, hogy egyedül érkezik, vagy abban, hogy időközben nem szimatolták-e ki a tervünket. Sose tudhatom, hogy nem válok cselszövőből áldozattá. Megtörtént már, mégis tovább játszom a tűzzel. Muszáj.
Előre kell menned, mondom neki. Nem magyarázom meg, csak majd ha már a kastélyban leszünk. Elmondom neki, hogy Hugrabug gardróbját mondja ki, mikor a tűzbe lép, és azt, hogy várjon ott rám. Eltűnik a zöld lángokban, melyek mintha csak egy Avada Kedavrát suttognának el az eltűnőnek, én pedig a fal mentén körbesétálva, varázsigét kántálva élesítem a rúnákat az épületben. Tudom, mennyi időm van: pontosan annyi, amíg az ige végére érek. Végül öt perccel később én is megérkezem Hugrabug gardróbjába, de mögöttem a kandallóból már csak szétrepülő téglák maradnak. A robaj hangos, mellyel a kastélyba érkezem. Még jó, hogy a kastély szinte teljesen üres. Hugrabug gardróbja minden hálótól és irodától messze esik.

Most van itt az ideje annak, hogy kérdéseket tegyünk fel és megválaszoljuk azokat. Mióta magára hagytam őt akkor hajnalban, egyetlen kérdés motoszkált a fejemben, azonban ezt még nem teszem fel.
- Ennyi az összes holmid? - tudakolom tárgyilagosan. - Szükséged lesz erre-arra, nem?
Körülnézek a giccses budoárban, de itt kötve hiszem, hogy értelmes öltözéket találnánk egy korabeli lánynak. Erre hamar rájövök, noha nem sokat értek a női divathoz. Lenne kitől segítséget kérnem, de Barbara és az én ügyembe senkit nem akartam belekeverni.
- A diákok csak holnap érkeznek, de a lovagod már a kastélyban van - közlöm vele, hangom pedig nem nélkülözi az enyhe gúnyt, ahogy James Wolfról beszélek. Kétségtelenül ő a kedvenc diákom. - Tudod, hol találod, nem?
Nem a Roxfortban nőttem fel, ezért nem tudhatom, hogy a különböző házak bejáratai titkos helyen vannak, és ezt nem szokták felfedni egymás előtt. Számomra elég furcsa ez a sok, a Roxfort kastélyát belengő misztérium.
- Bár mielőtt elmész, váltanék még veled pár szót.
Miközben beszélek, pálcámmal a budoárban levő fehér kandalló párkányára koppantok, ritmikusan, el-elmormolva néhány varázsigét. Leveszem a hopp hálózatról. Elég sok kandalló van a kastélyban. Mindig másikat használok, ha kell. Mikor végzek, felegyenesedem, és most nézek először rá.
Borzasztóan elesettnek tűnik, még ha nem is mutatja.

[Nos... igen.]

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

  Egy ismeretlen hely, ismeretlen terv, ismeretlen végkimenetel. Lehet, hogyha belépek a házba, akkor két fejvadász fog rám várni, esetleg néhány Halálfaló, vagy akár bármiféle csapda áll készenlétben, hogy én naiv őzike módjára belesétáljak. Nincs mit tenni, pont ezt tettem. Vakon, őrült módon tettem ki magam mindennek, ami veszélyes lehet, vagy esetleg halálos. Ennyire megbízni alapjáraton sem szabad senkiben, akit röpke tíz-húsz perc alatt ismerünk meg, nem hogy még a háború kellős közepén, úgy, hogy körözött véráruló vagyok. Más esetben lehet félnék, lehet görcsösen szorítanám a most is fogott pálcámat, de rövid latolgatás után, hamar rájöttem, hogy végül is nincs már mit vesztenem, csupán két dolgot: az életemet, és Jamest, és jelenleg épp azon voltam, hogy magamhoz láncoljam az utóbbit.
   [...]
   Nincs mit tenni már, a kandallóban állok, és csak két rövid másodpercem van arra, hogy a zöld lángok felemésszenek, hogy majd utánam jöhessen Tristram - már ha utánam jön. Meggondolhattam volna, elmenekülhettem volna abban a másodpercben, de egyszerűen nem lett volna értelme.
   A lángok felgyúltak, engem pedig elhúzott a nyomasztó sötétség, hogy aztán megjelenjek egy másik kandallóban.
   [...]
   Amint kiléptem a nem túl nagy fűtőberendezésből, azonnal megéreztem, hogy a Roxfortban voltam, nincs semmiféle csalás, ámítás. Hazajöttem - a régi kúriánkba már rég betörtek, valószínű, tárva nyitva áll. De itt... itt van az utolsó ember, akiért még érdemes élnem.
   Rögtön utánam megjelent Tristram.
   - Nos... igen. - mondom rekedt, fáradt hangon, így azonnal megköszörülöm a torkomat, és lenézek a kezemben terpeszkedő pokrócra, és arra a pár kisebb-apróbb tárgyra, ami megmaradt a sátrunkból. Nem is gondoltam idáig rá, hogy ezentúl iskolába fogok járni, és szükségem lesz bizonyos könyvekre és eszközökre, eddig úgy tekintettem ezt, mint afféle sajátos küldetésemet. Nehéz lesz hozzászokni újra az iskolai-élethez, még ha tudom is, hogy nem lesz már olyan, mint régen.
   Feltételezésén meglepődtem.
   - Nem igazán, de igyekszem megtalálni. - mondom tárgyilagosan. - Megoldom. -
   Elmémnek nem engedtem, hogy gondolkozni kezdjen Jamesen, inkább Tristram felé fordítottam a figyelmemet, meg akartam köszönni neki, de mondanivalójával megelőzött.
   - Kérdezz, amit akarsz. -

[- Ezt meg minek hoztad?]

COVER UP YOUR FACE
YOU CAN'T RUN THE RACE

Igazából nem azért hoztam fel Wolfot, hogy rögvest elküldjem hozzá. Nincs oka felkeresni, ha ő nem érzi úgy, nekem mindegy. Csak azt akarom, hogy Wolf megtudja, ki hozta be a kastélyba a lányt, de a fejét látni akarom, mikor rádöbben erre a tényre. Noha nem ezért csináltam, édes lesz a káröröm.
Ahogy lepillant a kezében tartott holmira, eleresztek egy kisebb kuncogást.
- Ezt meg minek hoztad?
Annyira abszurd, hogy a kényelmes, meleg és biztonságos kastélyba elhoz magával egy koszos takarót, hogy ezt még az én fekete humorom sem állja meg gúny nélkül. Igen, inkább sajnálnom kéne őt, hisz látszik rajta, hogy kicsit zavart és betegnek is hangzik ebből a torokköszörülésből. Látszólag nincs bennem túl sokatyai ösztön, de a húgom a megmondhatója, hogy ez mennyire nem igaz. Szerinte tanítani is csak ezért szeretek, mert egy atyáskodó barom vagyok, úgyhogy azóta igyekszem ezt kordában tartani.
- Kerítsek neked ruhát, vagy boldogulsz? - teszek fel egy újabb általános kérdést. Igyekszem nem személyeskedni, de sajnos ahhoz túl kíváncsi vagyok, hogy ez így is maradjon.
Kíváncsi vagyok rá.
Egy hosszabb pillanatig csak nézem őt, a külsejét, a haját, a kezét, ahogy a pálcát szorongatja. Vajon még mindig azon jár az esze, hogy megátkozom-e vagy sem? Vajon elhitte már, hogy ezúttal nincs átverés?
- Itt biztonságban vagy - mondom neki. Azt hiszem, szükséges ezt a tény megerősítenem benne. Ha nem értené, miért hozakodok elő ilyesmivel, lepillantok a pálcájára, hogy nyomatékosítsam a dolgot, meg úgy összességében célzok arra, hogy a holmiját le is teheti.
- Nézd. Sokan meg fogják kérdezni tőled, hogy hogy kerültél ide.
Teszek egy pár lépést, felé, de végül kikerülöm és megfordulok, hogy a háta mögé kerüljek. Nem hiszem, hogy ezt jól tűrné, úgyhogy vissza is sétálok elé, hogy ismét ránézhessek.
- Felőlem mondhatsz bármit. Csak azt ne, hogy velem jöttél, vagy hogy segítettem, vagy hogy egyáltalán beszéltünk. Számíthatok rád?
Ostoba visszakérdezés. Ha nem lennék benne biztos, hogy igen, ide se hoztam volna.
Egy kicsit megint hallgatok. Hátha ő is akar mondani valamit. Hagyok neki pár lélegzetvételnyi időt.
Furcsa ez a helyzet nekem. Nem tudom, tudja-e, mit kockáztatok érte. Talán már tudatosult benne, talán majd csak fog, ha szembesül az atrocitásokkal.

[Igazából... nem tudom.]

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

  Jól esett a meleg, elég alul öltözött voltam a téli hideghez. Körbenéztem a gardróbban, elég tágas volt, mégis zsúfolásig tele volt, mindenféle gönccel. Elgondolva, lehet jobb lenne, ha inkább itt bujkálnék... Jamest idehívnám, és csak ő láthatna, más meg nem érdekel. Itt nincs hideg, nincs eső, nincs veszély - egy meleg, biztonságos kis fészek. De őrültség itt maradni, nem vagyok én madár, aki saját magát zárja kalitkába.
   Egy fáradt halvány mosolyt eresztek felé.
   - Igazából... nem tudom. - nevetem el a végét halkan.
   Tényleg, fogalmam sem volt. Talán egy emlékként hoztam el, vagy már csak megszokásból (pedig jól tudom, hogy a Roxfort ódon falai között egyáltalán nincs hideg). Elgondolkozva a lehetőségeken, nem volt túl sok választásom: amíg nincs iskolai egyenruhám ebben a félig szakadt, félig bő rogynak nevezhető ruhában kell járnom. Mégis kitől kérhetnék ruhát, kihez mennék oda pofátlanul, hogy heló, szia most jöttem vissza bujdosásból, van egy-két feles harisnyád? Na persze... Könyveim sincsenek, eszközök, tollak, tintásüveg, szinte úgy érzem magam, mintha meztelen lennék...
   - Örülnék, ha tudnál valami kevésbé foltos göncöt keresni nekem. - nézek rá hálásan, kicsit meggyötörve, majd felmutatom a felsőm könyökrészénél éktelenkedő, óriási lyukat.
   Nagyon furcsa, hogy Tristram ennyire segít nekem. Miért pont nekem? Miért pont Barbara Lizandra Kenneth-et kerested? Miért pont engem találtál meg, hogy holmi giccses, mesebeli őrangyalommá válj, egy ismeretlen ár fejében? Az elején nagyon kételkedtem benne. Amikor az utcán leszólított, azt hittem idegen, amikor pálcát húzott azt hittem ellenség, amikor segíteni próbált azt hittem cselszövő, s nem hittem volna, hogy idáig elhoz... a Roxfortig. Szinte hihetetlen, hogy megint itt vagyok. Boldog is vagyok, ugyanakkor egy nagy lyuk tátong a lelkemben, mert úgy érzem, hogy semmivel sem vagyok előrébb, mint amikor legutóbb jártam itt, csupán annyival, hogy mindenkim meghalt. Talán itt a helyem? Nem tudom, hiszen már célom is csak egy van: megkeresni Jamest. És utána? Utána mi lesz? Egymás karjaiba omolunk, és ketten túléljük a háborút? Vagy eltaszít magától, mert újra cserbenhagytam? Utána, mi lesz a célom? Miért lesz érdemes élnem? Szörnyű belegondolni is, mi lesz velem. Már lassacskán az őrület szélén álltam, és akkor jött Tristram.
   Körbepillantok a szobában, arra gondolva, hogy ezeket a ruhákat csak nem "lophatom el".
   Várok néhány másodpercnyi szünetet, és teszek jó pár lépést felé, amit ő előbb megtett, csak aztán visszahúzódott. Felnézek a szemeibe.
   - Számíthatsz rám. - mondom halkan, és úgy tűnik egy pillanatra, mintha megállt volna az idő, a beszélgetés, de egy-két másodpercnyi nézés után, ismét megszólalok.
   - Nagyon köszönöm, amit értem tettél, Tristram. - mondom komolyan, hálás tekintettel, pedig majdnem lecsukódtak a szemeim a fáradságtól, álmosságtól. Képzelem, milyen szörnyű látványt nyújthattam. - Köszönöm. -
   Ismét várok néhány másodpercet, de még most sem lépek el előle. Furcsa, hogy mennyire bízom benne, még csak az alku rám eső részétől sem félek.
   - Tudni szeretném, mit kell majd tennem, ha eljön az ideje. - remélem még időben tájékoztat az elképzeléseiről. - Fel akarok "készülni" rá. -

[- Köszönöm.]

THE PACE IS TOO FAST
YOU JUST WON'T LAST

Azt, hogy ő is elmosolyodik végül, pozitívumként könyvelem el, hiszen az ember akkor nevet, ha ki akarja ereszteni a gőzt, oldani a feszültséget. Vagy egyszerűen csak fél.
Látom, milyen látványosan végigmustrálja a ruháit és a gardróbszoba gönceit is. Bólintok, oké. Első körben Gwentől kérek kölcsön pár ruhát, aztán majd veszek neki. Azt hiszem, körülbelül egyforma lehet a méretük, bár Barbara elég sovány. Még gyanús se lesz, ha vásárolgatok, úgyis ajándékszezon van. A lyukat mikor észreveszem, lehet illetlen dolog, de megint csak nevetek egyet. Azért eléggé lejjebb adta az életszínvonalát. Aranyvérűként rengeteg pénze lehetett. (Vajon mi van most azzal a pénzzel?)
Egy hosszú pillanatig egymást nézzük, és sejtem, hogy nem érti, miért hoztam vissza, hogy miért vagyok kedves hozzá. De megérti, hogy ez az éjszaka, és az előző is, a mi közös titkunk marad. Minden, ami történt.
- Köszönöm.
Közelebb jött hozzám. Ilyen gesztust nem tett még ezidáig. Nem tudom, miért teszi. Akar netán valamit? Fizetni szeretne, törleszteni a tartozását? De miért így?
A szavai alátámasztják a gyanúmat, hiszen hálálkodni kezd. Kimondja a nevem, helyesen, amire nem sokan képesek első hallásra. Kicsit feljebb rándul az ajkam, miközben kényszerítenem kell magam, hogy ne emeljem fel védekezőn a karomat. Kicsit imbolyog, bizonyára a kimerültségtől, és attól tartok, megszédül és elesik. De nem. Nem akarok hozzáérni. Nem akarok tőle semmit. Nem így akarom, hogy lerója a tartozását, mert ennél sokkal fontosabb dolgot fogok kérni tőle.
Ahogy vártam, fel is teszi a kérdést. Mély lélegzetet veszek és lassan, mégis türelmetlenül fújom ki.
- Nem azt kell tenned, amire gondolsz - szögezem le gyorsan. Aztán habozok. Vajon jól blöfföltem? Vagy lehet, hogy tévedtem? Egy pillanatig kérdőn figyelem az arcát, aztán inkább felteszek neki egy kérdést.
- Mondd csak, Barbara, hiszel a jóslatokban?
Eléggé ide nem illő kérdés, de ebben rejlik a nagy titok, és egyben a helyzet kulcsa.
Nem terveztem beavatni őt ebbe, most legalábbis biztos nem, de ha már megkérdezte, és ha már meg akarom őt cáfolni, el is árulhatom.
Ki tudja, lesz-e még rá alkalmam valaha.  

[Egy bizonyos mértékig. Az általános szemfényvesztést, amit mutat a legtöbb "ismert jós", abban egyáltalán nem.]

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

   Még mindig a pokrócomat szorongattam, illetve a benne rejtőző bicskát, és pálcámat. És ahogy Tristramra nézek, két dolog is szöget üt a fejemben. Az egyik, hogy mi lehet segítségének az ára, a másik pedig, hogy lehetséges, hogy nem is kéne itt lennem? A háború során hibát, hibára halmoztam, még ha olykor-olykor jól is sültek el a dolgok, a legtöbb esetben sajnos nem így volt. Lehetséges, hogy ez is egy hiba? De mégis, hogy lenne hiba, ha végre valahára láthatom a Szerelmemet. Aki sose volt még az enyém, mert mindig közénk állt valami, ha nem jó magunk húztuk keresztbe saját boldogságunkat. Nem lehet ez olyan nagy hiba! Csak nem hiba, hogy végre valami sikerüljön nekem. Hogy az utolsó reménysugár is kifényesedjen! Csak... remélem tényleg lángba gyúl, s nem sötétül el minden, mint az eddig történt. Remélem...
   Mikor meglátja a hatalmas lyukat a ruhámon könnyedén felnevet. Más esetben játszott sértődöttséget mutatnék, de most csak halványan elmosolyodom, mit sem törődve azzal, hogy hogy nézhetek ki, vagy, hogy mit gondol, mire fel ez a nagy öröm. Igazából jó hallani a nevetést. Nagyon rég hallottam embereket szívből nevetni, vagy akár csak kuncogni is. Szinte el is felejtettem már milyen, és most, megtapasztalva, és hallva csodálatos érzés. Ha túlélem ezt az egészet, megfogadom, hogy annyit fogok nevetni, amennyit csak tudok...
   Furcsa válaszára töprengőn, kicsit furcsállva vontam össze szemöldökeimet. Nem teljesen értettem, mire gondol. Vagyis, hogy én mire gondolok. Megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy rákérdezek, de aztán láttam habozó arcát, így inkább csendben hagytam, hogy folytassa, és hát... A válasz meglepett.
   Gyakori szokásom nekem is, hogy ha fel akarok vezetni valamit, egy amolyan hatásvadász, kifürkészhetetlen, érdekes kérdést teszek fel, ezzel is emelve a mondandóm súlyát. És most jöttem rá, hogy milyen hatásos is a módszerem, amikor rajtam alkalmazzák.
   Jóslatok? Most már nem is próbáltam leplezni meglepettségemet, sok mindenre számítottam, de erre a mondatra valahogy nem.
   A jóslatokról elég bonyolult képem van, igazából magam sem tudom, hogy hiszek-e bennük. Mindig is úgy gondoltam, hogy az igazi, valódi jóslatokat kevés ember ismeri. Jóslat - 3 év múlva meg fogsz halni - nos az ilyen kuruzslóknak nem hiszek. De sok mindent hallottam, olvastam a különféle mágikus erővel, és befolyással bíró, talán valódi jóslatokról. Abban hiszek, hogy talán esetleg, ezeknek lehet alapjuk.
   De hogy kapcsolódok én ide? Sikerült felcsigáznia.
   - Egy bizonyos mértékig. Az általános szemfényvesztést, amit mutat a legtöbb "ismert jós", abban egyáltalán nem. - fejtem ki véleményemet. - De szinte biztos vagyok benne, hogy van sorsszerűsége a valódi jóslatoknak. Csakhogy azok nincsenek nyilvánosságon. - fejezem be, s remélem megérti, mire gondolok. - Miért kérdezed? - nyilván az egyességünk tárgya, de nem is ez volt a kérdés. Hanem miért kérdezte? Miért és hogyan jövök a képbe én?

[- Én is pontosan így vagyok ezzel]

YOU LOVE THE WAY I LOOK AT YOU
WHILE TAKING PLEASURE IN THE AWFUL THINGS YOU PUT ME THROUGH

Nagyon megdöbbentette a kérdésem, és tulajdonképp vicces látni. Pontosan tudom, milyen hatása van az ehhez hasonló retorikai kérdéseknek, az óráimon gyakran alkalmazom, hogy felkeltsem a diákjaim figyelmét, és most eszembe se jut, hogy mennyire ösztönösen alkalmazom. Most is, mikor tudom, hogy Barbara fáradt figyelmének minden idegszála az enyém.
Nem teljesen fogadom el a válaszát. Ha vártam is bármiféle feleletet, nem erre számítottam. Előre megcáfol mindent, amit mondani akarok, és ezzel szinte nevetségessé változtatja a hitem.
Egyébként mond valamit. Ha valami árokszéli giccses jósdában kaptam volna ezt a jövendölést, valószínűleg én is szemberöhögtem volna a jóst - ha nem rettegnék annyira az önbeteljesítő jóslatoktól -, de ez a jóslat kivételesen valaki olyantól származik, akiben teljes mértékben megbízom. Gwennie-től. A húgomtól, aki már így is sokkal több mindent látott, mint amit látni akartunk.
- Én is pontosan így vagyok ezzel - értek egyet vele, és öklömet az államhoz érintve nézek rá. Egy teóriát akarok bebizonyítani. Ilyenkor mindig nagyon harcias leszek.
- Nos van egy olyan érzésem, hogy a kérdéses jóslat be fog teljesedni. - Kis hatásszünet. Ez is retorikai fogás. Olyan gyakran alkalmazom őket az óráimon, hogy már tényleg a véremmé váltak...
- Szerepelsz egy jövendölésben, ami rólam szól. Egy látomásban.
Mivel a rázós rész csak ezt követően jön, várok egy kicsit. Nem, nem megerősítést várok, még csak hitet sem. Elég, ha én hiszek benne, bár számomra is nehéz ez, hiszen két lábbal a földön állok általában. De Gwennek hiszek. Annyira bízom benne, hogy folytatom, elmondom Barbarának azt, amiről még soha senkinek nem beszéltem.
- A helyszín a Wizengamot nagyterme, és én a vádlottak ketrecében állok. Középen. Te pedig rólam beszélsz. Elmondod, hogy visszahoztalak a kastélyba.
Nos, ennyi. Nem igazán akarom kommentálni a dolgot, de hogy kerek legyen a történet, mégis lezárom egy gondolattal:
- Ezt fogom kérni tőled cserébe. Nem tudom, mikor fog megtörténni. De így lesz.
Maga a látomás sok mindent jelenthet... Hogy véget fog érni a háború, vagy azt, hogy a Nagyúr rájön majd arra, hogy elárultam, és a saját kifordított bürokráciája börtönöz majd be engem? Vagy csak annyit jelent, hogy Barbara és én is túléljük a háborút? Emlékszem, Gwen milyen zaklatott volt, amikor elmesélte ezt a látomást, mégpedig azért, mert ő nem volt a teremben. Meg van róla győződve, hogy ez azt jelenti, ő már nem él akkor. Ez az egyetlen sarkalatos pont, ami miatt azt hiszem, téved, de az is lehet, hogy csak épp akkor nincs ott. Megtanultuk már értelmezni a látomásait, és ez az apró tény sok mindent jelenthet.
Kész tények elé állítottam őt. Már csak az a kérdés, elborzad-e ettől, vagy inkább kiröhög és elmegy. De tőlem nevethet, engem ez nem hat meg.

[Értem.]

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

   Húzza az idegeimet. Egyre kíváncsibbá tesz, de ő csak nem böki ki. Türelmesen várok, hogy végül kinyögje, de minden egyes megszólalásával egyre jobban növeli a bennem való, apró, rejtőzködő tartást. Mibe mentem én bele? Nem igazán félek, mert már nincs sok vesztenivalóm, de megremegett a hitem abban, hogy nem valami nagyon mocskos munkát kell elvégeznem. Mert lehet keményebb és ridegebb lettem az elmúlt hónapokban, de erkölcsöm és szívem még megmaradt.
   Jön a következő információ, amin annyira nem lepődök meg, hiszen, ha nem lennél benne, nem kellene a segítségem (legalábbis valószínű). Érzem, hogy ezután végre kiderül, mi is szerepel a jóslatban, és nekem mi a feladatom. Röviden lezárja, én pedig kissé hitetlen képpel meredek Tristramra.
   Jó magam mondtam, hogy a sorsalapú jóslatokban hiszek, de hogy az ilyen halandzsáknak nem. Nem akartam tolakodó lenni, hogy ezt mégis kitől hallotta, igazából felesleges lett volna. Azon gondolkoztam, hogyha most beleegyezek (bár ha igaz, nincs választásom, ez a jövő), akkor úgyis megteszem, ha a jóslat beteljesül, ha pedig ez is csak egy szemfényvesztő buta kis beetetése, akkor pedig mindegy, hogy beleegyezek vagy sem, mert úgysem fog beteljesülni. Nem volt nehéz döntenem, már ha volt választási lehetőségem, de mivel Tristram jövőjében én is szereplek, kicsit tisztában akarok lenni a dolgokkal, hogy mégis miért védem meg őt. Nem is miért védem meg, hanem milyen vádak ellen...
   Alig fél perc megemésztési, és gondolkodási idő után semmibe meredő tekintetemet visszaemeltem Tristramra.
   - Értem. - szóval ezért hozott ide a kastélyba. - Nos, nincs kifogásom ellene, nem mintha lehetne... de - miért kerülsz a vádlottak ketrecébe? Mi alól mentesítelek fel? - nem hinném, hogy fontos lenne, mi alól, mert ha igaz a jóslat, úgyis be fog teljesülni, de azért szeretnék tisztában lenni a dolgokkal.
   Vajon ez már a háború után játszódott le? Mást nem látott? Még nem merem megkérdezni, hogy nem tudott-e meg mást. Ki győzött a háborúban? Hányan haltak meg? Ki áll még a tárgyalóteremben? Több, mint valószínű, hogy lehet egyik kérdésre sem tudja a választ, de lehet, hogy csak nem akarja közölni velem azt is, mert "ahhoz semmi közöm már". De eljön még azaz idő, amikor rákérzedek, de nem most.

[- Azt nem tudom. Lehet, hogy a sajátjaim juttatnak az Azkabanba, de az is lehet, hogy a tieid. Mindkettőnek lenne épp elég oka rá]

YOU TAKE AWAY IF I GIVE IN
MY LIFE MY PRIDE IS BROKEN

Nekem fel se tűnik, hogy húzom az időt, bár az elég feltűnő már most is, hogy túl régóta vagyunk kettesben ebben az apró budoárban. Nem tudom, miért nem hagytam még magára, talán attól félek, hogy ha magára hagyom, összeesik, mint a törékeny hab.
Az sem tűnik fel, hogy milyen naivnak tűnhetek, amiért ennyit fáradozom egy jóslat miatt. Illetve, de, pontosan tudom, milyen naiv dolog, de a varázslók már csak ilyenek. bogarasak. És mindenki maga szabja meg, hogy miben hisz. Sokkal inkább hiszek a húgom látomásának, mint annak, hogy egy nyurga szemüveges kölyök majd aranyseprűn hozza el a világbékét, mikor azt se tudja, mi fán terem a fekete mágia - márpedig úgy hiszem, hogy a Nagyurat mással nem lehetne legyőzni, mint a saját sötét praktikáival.
Azt hiszem, nem hisz nekem, de erről nem veszek tudomást. Addig nézek kitartóan és eltökélten a szemeibe, amíg végül meg nem adja magát az elképzelésemnek. Azt, hogy ez megtörtént, onnan tudom, hogy eddig elnézett mellettem, most azonban visszatalált a tekintete énrám.
Sokkal magasabb vagyok nála és egész közel állok hozzá, úgyhogy ez elég látványos.
Végül feltesz két annyira precíz, épp ezért a történet egésze szempontjából jelentéktelen kérdést, hogy nem tudom eldönteni, elismerően nézzek-e rá vagy inkább lesajnálón. Végül egyik mellett sem döntök.
- Azt nem tudom. Lehet, hogy a sajátjaim juttatnak az Azkabanba, de az is lehet, hogy a tieid. Mindkettőnek lenne épp elég oka rá - morgom még az orrom alatt. Közben még egyszer utoljára végignézek Barbarán, majd egy alig látható vállvonással elfordulok. Nem szégyellem ezt a dolgot de nem is akarom túlragozni. - Dementorcsók alól. -
Alig egy pici szünetet hagyok, majd továbblendítem a témát:
- Van még kérdésed? Mert nekem van. Miért nem ülsz le? 

[A sajátjaim már biztos nem...]

 

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

   - A sajátjaim már biztos nem... - mondom halkan, inkább csak magamnak.
   Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek-e neki. Tényleg nem tudná miért került oda? Könnyen lehet, de az is megfordult a fejemben, hogy csak szégyelli bevallani, vagy úgy gondolja nem tartozik rám. Ha beteljesül a jóslat, úgyis megtudom, de azért jó lenne tisztában lenni azzal, hogy ki, vagy mi ellen állok ki. Mindegy is, lassan már bármit megteszek annak, aki segít, és egyre könnyebben slisszanok el a szabályok felett. Vajon erősödött a jellemem, vagy gyengült? Áh, mindegy, utálok már ennyit filozofálni, gondolkozni, elmélkedni magamon és a helyzetemen. Az elmúlt hónapokban csoda, hogy nem őrültem bele a saját gondolatláncaim kusza hálójába. Próbálok egyre szilárdabb dolgokra támaszkodni, nem a labilis lelkemre és érzelmeimre. Mindig csak a bajt hozták rám. (Ch, és mégis... most is csak a szívem vonzott ide...). És most is csak azért jöttem ide, mert ez az utolsó esélyem arra, hogy ne maradjak egyedül a háború mocskában. Gyáva vagyok.
   Elfordult, így tekintetem gyorsan végigvándorolt a férfi testén. A szó jelentése, mintha csak hatna a csendülésére; hűvös, és hideg, majdnem beleborzongok, hiszen bár nehezen tudom elképzelni az érzést, de már csak a tudat, hogy milyen a folyamat, már az megfélemlít.
   Látva, hogy nem akarja tovább feszegetni a témát, nem is reagálok rá - jobb is, nem is tudnék nagyon mit mondani rá.
   Már szóra nyílnak ajkaim a kérdések áradatával nyelvem alatt, de torkomon akad a még ki nem ejtett szó, mert folytatja, és csak akkor érződik, hogy ez bizony csak egy költői kérdés volt. Elővezette, hogy márpedig most kérdéseket fog feltenni.
   - Hát jó. - mondom természetes könnyedséggel, majd körbenézek a félsötét helyiségben. Megtelepszek egy üresnek vélt, régi, kicsit rozoga ládán, kezeimmel magam mögött kitámasztom testemet, lábaimat keresztbe rakom. - Hallgatlak. - mondom apró mosollyal a szám szegletében. Biztos, hogy valamit kérdezni akar. Valami fontosat. Lehet, hogy végül most jön a lényeg? Amiért ide hozott? Hülyeség. Akkor nem hozott volna idáig.

[- Beszélj nekem a társaidról]

YOU THINK YOU'RE NEVER WRONG
YOU LIVE WHAT YOU'VE LEARNED

Úgy néz rám, mintha szánna és ezt nehezen viselem el. Engem nem kell szánni. Nem kell velem együttérezni. Megérteni úgyis képtelen, hogy mit miért teszek. Hiába mondtam el neki most az egyetlen indokomat arra, hogy miért foglalkozom a hitvány kis létezésével, hogy miért vagyok vele kedves, hogy miért teszek a kedvére holmi ostoba göncökkel. Hiába mondtam el, nem érti. Nem is várom el tőle. Csak tegye, amit elvárok tőle. Ennyi a dolga. A többi engem borzasztóan hidegen hagy.
Mert rájövök, hogy semmi köze az egésznek semmiféle gondoskodó ösztönhöz. Miért akarnék gondoskodni valaki ilyenről, ha arra is képtelen vagyok, hogy a saját húgomat, hogy saját magamat megvédjem?
Rangsorolni kéne a dolgokat.
Hát most azt teszem.
Úgy ül le arra a nyekkenő ládára, mint valami tönkretett padlás hercegnője, egy elbaltázott játékbaba. Olyan sovány, hogy a bordái csaknem kilyukasztják fakó bőrét. Végignézek rajta, akár lázba is hozhatna a feltárulkozó teste, az elém tárt kellem, szépség, melyet Wolf nyilván már végigcsókolt, ha hihetek az emlékeinek. Vajon az ő emlékeiben hogyan él az élete?
Tekintetem a melleiről ismét az arcára siklik. Vajon zavarba hoztam ezzel a vizslatással? Alapvetően úgy gondolom, minden nő ribanc. Biztos vagyok benne, hogy ő is ezért ült le így, ilyen kihívó testtartásban, hogy ezt érzékeltesse velem.
- Beszélj nekem a társaidról - állok elő a dologgal kisvártatva. A pálcám a kezemben, az imént húztam elő. Élénk színű gesztenye, merev és akaratos, akárcsak én. Gregorovich pálca. Nem szegezem rá, csak végigsimítom a kezemben, ahogy ott állok előtte és az arcát nézem.
- A többi szökevényről. Akikkel együtt bujkáltál és azokról, akikkel találkoztál. Hogy tudtatok túlélni ennyi ideig a vadonban? Hol húztátok meg magatokat?
Ez nem volt benne az alkuban, de kénytelen lesz nekem válaszolni. Igen, úgy hiszem, az lesz.

[Nyáron kezdtem meg a bujkálást két hajdani diáktársammal, Caleb Dawisszel, és Emma Grayjel. Hosszú hetek teltek bele az előkészületekbe. Szereztünk sátrat, némi elálló élelmiszert pakoltunk el és vizet palackoztunk. Használati tárgyak, mi egymás.]

 

_____

Élj, szabadon élj, az élet a cél, nem a halál!
Ám vádol a szó, pusztul a jó, tenni muszáj!
Óvd azt aki él, közel a cél, a győzelem vár!
Ne harcolj ne gyűlölj, elég legyen! Barát kell, család és szerelem!
Miért űz bosszú vágy, mondd? Itt a Pokol, tátong!

_____

   A hatásszünet mély csendjébe a toronyóra nagy kongása tolakodik. Nem is figyelem mennyit üt, nem is érdekel az idő. Teljes figyelmem Tristramra koncentrálódik. Kezdem sejteni, hogy mi fog következni, hiszen egyértelmű. Olyanokat fog kérdezni, amit mindenki más, miután kitettem a lábam ebből a szobából, és ismét a kastély forgatagába vetem magam. Már a faluban is rákérdezett dolgokra, így nem ért váratlanul a következő kérdése.
   Furcsa mustrálását nem veszem figyelembe, amit máskor szóvá tennék, nem is tudom eldönteni, hogy miféle volt, inkább hagyom a fenébe. Valószínű, hogy ütött-kopott, koszos ruházatomat vizslatta. Hát igen, nem néztem ki egy bálkirálynőnek... De ez legyen a legkisebb bajom.
   Szemem automatikusan a pálcájára siklik, amit csak akkor veszek észre, amikor kezeiben forgatja. Miközben beszél hozzám tekintetem pihentetem a fegyveren, majd visszafordítom szemeibe. Nem is gondolkozok el a válaszon, de hagyok egy kis szünetet. Még csak arra sem gondolhatok, hogy "nem mondok semmit, mert nem mártom be társaimat", ugyanis már nincsenek társaim. Lelki szemeim elé azonnal Caleb arca sodródik, és a felégetett erdőszéle, de gyorsan eloszlatom a képet.
   - Nyáron kezdtem meg a bujkálást két hajdani diáktársammal, Caleb Dawisszel, és Emma Grayjel. Hosszú hetek teltek bele az előkészületekbe. Szereztünk sátrat, némi elálló élelmiszert pakoltunk el és vizet palackoztunk. Használati tárgyak, mi egymás. - még nekem is feltűnt beszédem könnyedsége. Még én sem hittem volna, hogy annyi szenvedés, küszködés, és halálközeli élmény után, ilyen egyszerűen, lazán tudjak beszélni. - Találkoztunk Halálfalókkal is, de a sátort körülvevő védőbűbájok megakadályozták, hogy lebukjunk. De többször is előfordult, hogy menekülnünk kellett. Ha tartalékaink kifogytak mugli faluk boltjaikból loptunk. Olykor-olykor megpróbáltunk hírt szerezni a varázsvilágról is. - egy pillanatra elakadtam, de végül úgy döntöttem nem megyek bele a részletekbe. - Körülbelül szeptember vége felé Emma egyszerűen ott hagyott minket. Keszekusza, érthetetlen magyarázatot hagyott hátra nekünk. Elmondása szerint valamiféle elintéznivaló dolga akadt. Levélt hagyott hátra, így egyik napról a másikra, egyszerűen... eltűnt. Calebbel tovább folytattuk a bujkálást, egyre nehezebbé vált a túlélés, de persze sok mindenre felkészültünk. Bizony ruháimból lassan kifogytam. - próbáltam harmatgyenge humort használni, hiszen csak ez az egyetlen fegyverem maradt. - De nem is a nehéz megélhetés volt az oka, hogy olyan könnyen igent mondtam az ajánlatodra. Samhain karnevál idején, kihasználva a kínálkozó alkalmat, nem is ügyelve az esetleges veszélyre, a kíváncsiságom az ünnepélyre csalt. Nem is tudom, mit reméltem, igazából nem is akartam találkozni senkivel, még Jamesszel sem. Csak amolyan információszerzés céljából néztem ki. A százfülé-főzet-készleteink ilyenkor már igen-igen megcsappantak és az értékes cseppeket tartalékolni kellett, a legkritikusabb esetekig, amíg el nem készülnek az újabb adagok, amire még egy hónapot kellett várni. Ezért is láthattál eredeti alakomban abban a faluban. - fűzöm hozzá. - A lényeg az, hogy Halálfaló-támadás érte a karnevált, és - agyam gyorsan kapcsolt, így kihagytam az emlék Halálfaló elleni támadás kritériumait, részleteit. - ez remek alkalom volt arra, hogy a nagy forgatagban egy-két ehető, iható dolgok elcsenjek. De ezek minimálisak voltak, ugyanis csak marékba fogtam őket, hiszen az életem forgott kockán. - aztán ugrok a történetben. - Kicsivel a karnevál után egyik táborozásunk alkalmával elmentem a szokásos esti fáért, még kora hajnalban. Messze kellett mennem, így több órával később értem haza, amikor egy felégetett erdőrész fogadott. A sátrunkat felégették... Calebbel együtt. - már nem beszéltem annyira könnyen, de arcizmaim sem rendültek meg. Folytattam tovább. - Caleb meghalt. Emma pedig... nem hallottam azóta se róla, ki tudja, hogy él-e még egyáltalán. Egyedül maradtam. Mivel a legtöbb használati tárgy leégett, sürgős lopásokra volt szükség - kényszerhelyzet volt. A legminimálisabb körülmények közt éltem pár napig, vagy hétig, már nem is tudom, amikor megjelentél te. - elhallgatok, és türelmesen várom reagálását, szemem fénye pedig megvillan a pálcáján, de csak egy óvatlan pillanatban.
   - Tessék. Mindent tudsz. -

[- Milyen védőbűbájokat használtatok?]

YOU HAVE TO ACT LIKE YOU'RE SOMEONE
YOU WANT SOMEONE TO HURT LIKE YOU
YOU WANT TO SHARE WHAT YOU HAVE BEEN THROUGH

Engedelmesen beszélni kezd, aminek igen örülök. Meg is makacsolhatta volna magát, ami egyikünknek sem tett volna jót. Bár elképzeltem pár kínzást és átkot sovány kis testén, de alighanem annyira le van gyengülve, hogy hamar elájult volna és még csak a szükséges információt se lett volna képes átadni.
Caleb Dawis neve nem ismerős, bizonyára csak ugyanolyan mugliivadék mint a többi, Emma Gray viszont annál inkább. Igen, Gray kisasszonyhoz volt szerencsém Samhainkor, és el is engedtem. Nem tudom, mi ütött belém akkor, azóta már megittam a levét, és ha legközelebb találkoznék vele, biztos nem lennék ilyen engedékeny, minimum, hogy a bátyja elé vinném, vagy ha azt nem érdekli, akkor simán csak befognám és felvenném érte a pénzt. Nem mintha fejvadász lennék, de némi zsebpénzkiegészítés a tanári fizetés mellé épp elkél. Nem mindenki születik az élet napos oldalára. Mint ő. Csak eldobta magától.
- Milyen védőbűbájokat használtatok? - vetem közbe a kérdést. Mivel ez kulcsfontosságú, legalább tudjuk, vagy tudják majd, hogy milyen ellenátkokkal kell keresniük az ilyen szökevényeket, mint ők.
Emma Gray eltűnéséhez nincs hozzáfűznivalóm. Elgondolkodom, mi és mikor történhetett, de ez még bőven Samhain előtt volt. Mit csinált addig? A ruhái említésére felvonom félig a szemöldököm. Mosásról még nem hallottak ezek?
Na, az indokairól nem kell sok magyarázat. Bár azért érdekes, amire hangsúlyt fektet. Hogy miért látogatta meg Samhaint. (Mikor a Halálfaló-támadást említi, kicsit olyan "nem mondod" arckifejezést veszek fel.) Nagyon szomorú. Ha már akkora volt a káosz, az ő helyében minimum zsákkal cipeltem volna el az ételt, még akkor is ha jobbára a standokon sütemények és édességek voltak kipakolva, sós és tápláló dolgokat csak a sátorkonyhákon lehetett kapni. Egy marék mindenízű drazséval nem sokat tud kezdeni az ember, ha éhes.
- Honnan szereztél hozzávalókat a százfűlé-főzethez? Volt valami kapcsolatod? Te főzted meg?
Gyors, gyakorlatias kérdések. A sanyarúság és a körítés engem nem érdekel. Ő választotta. De ahogy a fiú haláláról mesél, azért egy kicsit megsajnálom. Bár dicséretes, hogy nem fullad könnyekbe a történet.
Amint elhallgat, mélyen beszívom a levegőt, és nagyot bólintok.
- Hallottam az erdőfelégetős esetről. Nem hoztak be utána tényleg senkit, bár az egyik fejvadász állította, hogy valaki megúszta élve. - Firtatón nézek a szemeibe. - Bár gondolom rád célzott.
Karba fontam a kezem még a történet elején. Nem magasodom most már felé fenyegetően viszont. Története meghajtják a fogaskerekeimet, képzeletemben innen oda tologatok embereket a táblák valamelyikén, bábuk vagyunk mind.
- Más szökevényekkel találkoztál, vagy hallottál róluk? Potterékről? Bárki másról? - tudakolom még utoljára. - Ha ennyien kempingeztek az erdőben, alig hiszem, hogy nem akadtok olykor össze.

[Már nem emlékszem.]

  

_____

Please! Help me!
I'm a gravel in the ocean.

_____

  Gyenge vagyok. Érzem, ahogy a láthatatlan súlyok erősen húznak a föld felé. A gravitáció súlyos ereje vonz a föld felé, és a szédülés sem áll messze tőlem. Hetek óta összeszűkült gyomrom ételért kiáltott, de morgást már nem hallat. A folytonos rosszullét nem nagyon egészséges, és nem is hat túl jól rám, ami nem meglepő, csak igen zavaró.
   Minden maradék energiámat két dologra koncentrálódik: az egyik, hogy a figyelmemet Tristramon tartsam, a másik, hogy ne szédüljek le a ládáról.
   Első kérdésénél egy kisebb bűbájlista fut végig lelki szemeim előtt, de még csak az arcom sem rendül meg. Rezzenéstelen arccal válaszoltam.
   - Már nem emlékszem. -
   Teljesen egyértelmű, hogy hazudok, és Trsitram sem tűnik a legsíkabb embernek, nyilván azonnal levágja mi ez az egész. Bár már bajtársaim nincsenek, sorstársaim még vannak, és őket nem akarom bajba keverni. Attól, hogy még nekem nem jött össze, másnak miért ne? Más miért bukjon el, ha én már elbuktam? Valószínű, hogy egy-két bűbáj BIZTOS egyezik a többi bujkálóéval, épp ezért inkább egyből kamuztam. Nyilván ő is tudja miért mondtam azt, amit, és remélem nem is kérdez vissza, ugyanis nem fogom neki elmondani. Ha nem is sok, de egy minimális tartás megmaradt még bennem. Persze, ha erőszakot alkalmazna, se tudnék mit tenni. Gyakorlatilag teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, hiába van nálam a pálcám, a mostani fizikai állapotomban egy pofonnal a padlóra küldene. És ezt ő is jól tudja.
   - Főleg én főztem, többnyire Caleb szerezte be a hozzávalókat, de mindig fáradságos munka volt, hiszen tudod, hogy milyen nehéz egy ilyen elkészítése, és milyen hosszadalmas idő. - ez így volt. Nem volt semmiféle összeköttetésünk, segítségünk. Olykor-olykor gyengébbre is sikerültek a főzetek, mert nem volt elegendő alapanyag hozzá, csak a legszükségesebb arányban.
   Amint az erdőtüzet hozza szóba, szemeim egy pillanatra megvillannak, de a zárómondata azonnal ráébresztett, hogy valószínű igaza lehet. Gyorsan el is vetettem az ehhez kapcsolatos gondolataimat.
   A "kempingezés" szónál alig hallhatóan felhorkantam, de amolyan kesernyés "nevetésnek" volt betudható. Lehet meg sem hallotta.
   Szívesen megmozdultam volna, de úgy éreztem, ha megmozdulok el fog fogni a szédülés.
   - Tévedsz. Bár volt egy-két arra utaló jel, hogy voltak a közelünkben - gondolom ugyanolyan rejtőzéssel, amit mi alkalmaztunk -, de senkivel nem találkoztunk konkrétan. - ez sem volt teljesen igaz. Találkoztunk pár szökevénnyel, de nem ismertük egymást annyira, maximum látásból. Nem voltak túl hajlandóak semmiféle eszmecserére, elég gyanakvóak voltak, így végül elváltak útjaink. Felesleges lett volna említenem, ha akarnék se tudnék róluk információt mondani.
   Éreztem, ahogy nehezedik a fejem...


300. reag. Neked